A magam részéről már letettem arról, hogy realisztikus megközelítést várjak egy akciófilmtől. Vagy elfogadom, hogy csak és kizárólag a valósággal köszönőviszonyban sem álló történeteket visznek vászonra, vagy felesleges elmennem a moziba. Így most egy szóban sem szeretném boncolgatni a Die Hard 4.0. sületlenségeit. Az egész, úgy, ahogy van, baromság és kész.
Az alkotók célja nyilvánvalóan a szórakoztatás volt, egy kemény, pergős, izgalmas film, ahol jókat röhöghetünk egy már jól bejáratott karakter poénjain, és ami természetesen tökéletes happy enddel végződik. John McClane semmivel sem irreálisabb alak, mint akármelyik first-person shooter-játék főhőse — neki is egy szál pisztollyal kell legyőznie számban és felszereltségben is jóval erősebb ellenfeleit. Ha így nézzük a Die hard 4.0-t, akkor nem fogunk csalódni.
A történet jellegzetesen XXI. századi, amennyiben a technika játssza benne a főszerepet. Két archetípus is megjelenik benne: az új technológiát kenő-vágó, de a való életről szart sem tudó, fiatal okostojás, illetve az old school módszerekkel dologzó, egy hangyányit rozsdásodó veterán, aki már kezdi elveszíteni a fonalat, ha technikáról van szó, de azért még mindig ő az, aki tudja, mitől döglik a légy, és élettapasztalata végül átsegíti őt a generációs szakadékon. Az ellenfél ugyancsak egy nagy klasszikus: a gonosz tudós, aki eredetileg jót akart, de most már elkeseredett, és ahelyett, hogy antidepresszánst szedne, inkább kiirtani próbálja az emberiséget.
Mivel olyasvalakit kísértem a moziba, aki még csak most ismerkedik a műfajjal, megnéztük hát az első és a második részt. Így nem volt nehéz kiszúrnom: érdekes módon nem az utolsó rész a legbrutálisabb. Akinek tehát ez probléma, annak jelentem: valóban megkötöttek pár kényszerű kompromisszumot, nyilván a korhatár érdekében. A pofonok így tényleg nagyot szólnak, vannak szép nagy gyorstüzelő fegyverek meg látványos robbanások, de nincsen például összekaszabolt, vércsíkot húzó láb vagy élő egyenesben felvágott torok.
A már említett fekete humor viszont üt rendesen; a sztori is simán, olajozottan siklik előre. John Mclane még mindig kemény fiú, és az utolsó képkockák hangulatukban mintha már az ötödik részt alapozgatnák.