Nagy jóstehetség nem kellett ahhoz, hogy az ember lássa, hogyan fog dönteni Sólyom László az Alkotmánybíróság döntése után. Döntésének szempontjai akár méltánylandóak is lehetnének — ha ez az egész nem az öntörvényű Sólyom László újabb magánszáma lenne.

Sólyom László a Magyar Köztársaság elnöke, és mint ilyen, a nemzet egységét hivatott megtestesíteni. Lendvai Ildikó fröcsögése, miszerint Sólyom az annak idején a Horn által vezetett szocialistákra szavazó állampolgárokat is megbélyegezte, nyilván nem helytálló. A levél indoklásából egyértelműen kiderül, hogy Sólyom akár elismerni is hajlandó a volt miniszterelnök érdemeit — az életút egésze miatt tartja őt alkalmatlannak az egyik legmagasabb állami kitüntetésre. A baj nem ez. A baj az, hogy az államfő, immáron szokásához híven, szinte betegesen kerülte a párbeszéd látszatának az árnyékát is.

Aki nyomon követi a jelölés médiavisszhangját, az aligha gondolhatja, hogy Horn Gyula megítélésében társadalmi szintű konszenzus van. Sólyom persze most kapta a javaslatot, most kell döntenie. Dönteni azonban nem csak úgy lehet, hogy az ember felvonul az elefántcsonttoronyba, és onnan, némi meditáció után egy kristálycsészében kihajítja a pórnép közé döntésének végeredményét. Konzultálhatott volna. A miniszterelnökkel, vagy ha akkora miniszterelnök-allergiája van, akkor szakértőkkel. Katalizálhatott volna valami társadalmi vitát, szervezhetett volna egy konferenciát ’56-ról, akármit. Mostani döntése, ebben a formában ugyanis nem a nemzet egységét szolgálja — markáns gesztus az ellenzéki pártok felé.

Én amúgy személy szerint, véleményalkotásra képes magyar állampolgárként alapvetően meggyőzőnek találom Sólyom érveit. Sokakba viszont szemlátomást nekifutásból rúgott bele az ilyenformán meghozott döntéssel, és ez aligha méltó viselkedés egy köztársasági elnöktől. “Sólyom non agitat” — állhatna a volt köztársasági elnök címerén. Alkotmánybíróként akár büszke is lehetett volna erre a mentalitásra; jelen esetben egyre jobban csodálom, hogy nem sül ki a szeme.