Állati ütős szöveg jelent meg a csütörtöki Népszabadságban, bár a leírt történetek azért több szempontból is bűzlenek. Leginkább arról van szó, amikor van egy bonyolult helyzet, amiről nem tudunk semmit, és valaki már megint baromi okos — vagyis egy francokat okos, de igyekszik bennünket mindenféle sokkoló kijelentéssel annyira lezsibbasztani, hogy gondolkodni már ne legyen energiánk. Fogadjuk el, hogy ha áttérünk a biztosítás alapú egészségügyben, akkor mindenkinek jó lesz.

Ép érzelmű embernek persze nyilván vérzi a szíve a kisfiúért, aki hat vagy akárhány hete vár a vizsgálatra — azonban ami vele kapcsolatban egyelőre tény, hogy még él. Kár tehát a halálát jó előre a falra festeni, csak azért, hogy a cikk végén le lehessen írni, hogy a magyar egészségügy egy “halálgyár”. Amúgy, ha ez korrekt módon megírt történet lenne, akkor legalábbis megtudhatnánk, hogy milyen vizsgálatról van szó, mennyi lenne a tényleges költsége, megoldható lett-e volna a történet akkor, ha valaki vállalja a vizsgálat költségeit és úgy egyáltalán. Valami konkrétum kellene, amitől érezzük, hogy szerencsétlen kiskölyök nem csak a szerző lázálmaiban bukkant fel.

Az amerikai történet a szerző keringési problémáival persze állati klasszul hangzik a gigantikus, horgásztrófeának sem utolsó lazaccal, csak éppen magából a sztoriból is kiderül, hogy faszikám kezelését nem a biztosító fizette. Amúgy se lenne valami nagy véleményem egy olyan biztosítóról, ami annyit fizet a kórházaknak, ami ebből a zsozsóból mindenféle ingyenélő senkiházit is “degeszre” etet — ha én biztosítást fizetnék, csak rákérdeznék, hogy miért nem csak annyit kell fizetnem, amiből a biztosítottak kezelése, lazaca és kétágyas szobája jön ki. Persze a kommunizmus még Amerikában sem működik, így nagy valószínűséggel nem is biztosítók finanszírozták Bartus László hedonista egészségügyi kalandjait a színes tévés happy enddel, mint ahogy feleségének 50 ezer dolláros szülését sem. Nemtom, amúgy Magyarországon mennyit fizet az OEP egy szülésért a kórháznak, de 9 000 000 forintnál azért lehet, hogy kevesebbet. Ettől persze még nem kellene, hogy elégedett legyen a suttyó magyar szülésznővel, de ha ilyen öntudatosak és szolgáltatás-érzékenyek vagyunk, akkor a “semmit” talán nem lett volna kötelező paraszolvenciával támogatni.

Eszembe sincs viccelni a szerző édesapjának halálával, de a hatéves kisfiú történetéhez hasonlóan most sem tudunk meg semmit, ami érdemi érvként lenne felhasználható. Márpedig lehet, hogy egy lábtörésbe nem kell törvényszerűen belehalni, de azért ez is egy elég soktényezős szituáció, azt meg talán csak nem gondolja senki, hogy egy lábtörés, idős korban, rögtön örök életet is garantál. Kár tehát személyes sérelmeinkkel vagdalkozni — alighanem a szerző is hitelesebb lenne, ha tárgyilagosabban, több ténnyel és kevesebb hatásvadászattal érvelne.

Azt talán senki sem gondolja, hogy pusztán a biztosítók bevezetésétől lesz lazac a betegek tányérján. Ahhoz a biztosítást fizetni is kell; kérdés, hogy hányan képesek arra, lemondjanak az állami segítségnyújtásról — többletforrásokat nyújtva ezzel a még náluk is jobban rászorulóknak.