Életem első feminista konferenciáját enyhén felemás érzésekkel hagyom ott. Ahogy Gimli mondja a Gyűrűk Urából, nem marad más igazából bennem, mint a lehetett volna.

Barát Erzsébet rettenet szárazon előadott felütése, a háttérben merő szervezői hanyagságból irritálóan vibráló képernyővédővel elég informatív, az a fajta következetes keménység, ahogy én is próbálok feminista lenni. Nem kell a nyálas példálódzás, nem kell a lelki csipkékről való sóhajtozás — kőkemény tények kellenek, szigorúan zárt gondolati struktúrákban. Meg is kapja, akinek bemelegítésképpen nem túl húzós ez egy kissé. A férfiak túlsúlya a médiában mindenhol érvényesül. Mint médiaszereplők, mint meghatározó pozícióban levő munkatársak, mint a reklámok szereplői: mindenhol jobb pozícióban vannak. A “nők testbe zárva létezése” egy, a későbbiekben is remekül használható fogalom: a nő csak a testén, a tetsiségén keresztül létezhet, és tulajdonképpen ez az, ami igazán elviselhetetlen az egészben.

Egy másik nagyon fontos megállapítás, ami szintén egy megjegyezni való gondolat a nap hátralevő részére is: a reklámok nem csak a társadalmi viszonyokat tükrözik vissza; maguk is formálják a társadalmat, a társadalmi elvárásokat. A reklám nem csak eladni próbál valamit: (mesterséges) szükségletet is teremt. Nem csak visszatükrözi a hímsovén hozzáállásunkat a világhoz: további mintákat is ad hozzá, fenn is tartja azt. A sikeres, értelmiségi nőt nem úgy szólítják meg, ahogy a sikeres, értelmiségi férfiakat — miközben nyilvánvalóan hajtanak a nők pénzére, közben folyamatosan kényszerítik őket vissza a tradicionális szerepekbe.

A konferencia amúgy nemzetközi, és ez nem csak a nagyon flott és nagyon profi, kis fülhallgatós berendezésekkel továbbított szinkrontolmácsoláson keresztül jön át, hanem nemzetközi példákra is kitekintést kapunk. Két lengyel leányka (Katarzyna Pawlik és Patrycja Gowienczyk) mutat be, igen vicces angolsággal szexista reklámokat, és elemzik őket némi összegző jelleggel. (Lengyelországban is igaz, hogy a nőket a reklámokban túlnyomorószt erotikus pozíciókban szeretik ábrázolni, lehetőség szerint minél kevesebb ruhában, és ha csak lehet, mosolyogva, a tengerparton.) Mila Lukasova a Cseh Köztársaságból lényegesen kevesebb spiritusszal adja elő a mondanivalóját — mindenesetre érdekes, de nekem mindenképpen úgy tűnt, hogy talán a cseh reklámok a legszexistábbak visegrádi régióból. (Kiállítást is rendeztek odaát ebben a témában.) A mezetközi blokkból a pálmát viszont egyértelműen Lubovica Kobova viszi el, aki túl azon, hogy még előadni is tud, tartalmilag is többet nyújt a sima példasorolásnál: megismerhetjük a reklámetika szlovákiai jogi hátterét is. Magánszemély ingyen tehet panaszt, akár weboldalon keresztül is, a panaszok száma szépen, egyenletesen nő, elvileg a jogi háttér is adott hozzá. A társadalmi fogadtatás persze még ott sem átütő, sok, feminista szemmel elég nemkívánatos cucc is átmegy a szűrőn, de sebaj. Komolyan dolgoznak a problémán, és ezt jó tudni.

Rövid ismerkedés következik az ARC Kft.-től, kellemesen könnyed, elgondolkodtató felmutatása annak, mennyire abszurdak, közhelyesek és mennyire jól nyakon csíphető sztereotípiákkal dolgoznak a reklámok. Mindez persze javarészt az óriásplakát-kiállítások anyagaival illusztrálva. Klassz volt, még ha nem is lehengerlően meggyőző vagy hanyattesősen új.

A mindent átható harmónia érzetét Pázmándi Kinga hessenti el, aki jogász, aki a Magyar Reklámszövetség Etikai Bizottságának elnöke, és aki túl realista a közönségnek. Érvelésének lényege, ami sisteregve verte ki a biztosítékot egy rakás résztvevőnél, hogy nem minden problémának optimális kezelése a jog, de még az etikai szabályozás sem. Ezek ugyanis csak kőkemény és egzaktul megragadható formulákban tudnak gondolkodni, a reklámok világa pedig nem ilyen. A szexizmushoz nem feltétlenül van szükség arra, hogy kutyapórázon sétáltassák a nőket a filmekben: ugyanez tetszőlegesen szofisztikáltan is megfogalmazható. Ha a forgalmazó kezét jogi szabályozással kötjük mag, annak maximum csak az arca lesz nagyobb, ha sikerül elég ügyesen kódolva átnyomnia ugyanazt az üzenetet. Éppen ezért — hangsúlyozta Pázmándi Kinga — sokkal fontosabb lehet olykor a fogyasztói tudatosság.

No, a magam részéről eddig élveztem maradéktalanul a rendezvényt, és innentől kezdtek el az engem meglehetősmód irritáló jelenségek egyre szaporodni. Azt gondolom például, hogy egy konferencián az ember nyugodtan félrerakhatja a partizántempót. Ilyen rendezvényre az ember nem az igazáért harcolni, hanem a látókörét tágítani jár — ha valaki tehát vette a fáradságot, hogy előadjon, talán kevésbé illedelmes támadó jelleggel nekiesni. A másik, amit — közönségként — kevésbé szeretek, azok az önjelölt előadók, akiket ugyan nem kértek fel, de izomból fecsegnek öt-tizenöt perceket, jócskán hozzájárulva ezzel az amúgy elég szoros program elcsúszásához, elvéve másoktól a lehetőséget a kérdések feltételétől (hiszen ugye egy ilyen szónoklatra az előadónak muszáj reagálnia). Ezekben a kategóriákban Barát Erzsébet (aki spontán mellesleg sokkal izgalmasabban beszél, mint a nyitó előadásában) és Wirth Judit gond nélkül vitték a pálmát. Utóbbi még azzal is rátett a lapáttal, hogy fél percig csak azt fejtegette, mennyire zavarják az előadó projektorán maradt szexista reklámok. Egy pillanatig komolyan egy inkvizíciós szenánszon érzem magam, ahol a Sátán művei még kritikai és prezentációs célzattal sem kerülhetnek jóérzésű ember szeme elé. (Nem most, de később egy idősödő pszichiáter pasi tart kéretlen előadást, még arra is talál módot, hogy tanulmányát figyelmünkben ajánlja — akkor már legszívesebben főbelőném magam.) Egy ilyen felfokozott helyzetben persze a bekiabálók is szeretik hallatni a hangjukat, akik egyszerűen úgy érzik, az igazságot ki kell mondaniuk, függetlenül attól, hogy felszólítás nélkül felszólalni szimpla és súlyos udvariatlanság.

Az ezt követő kerekasztal-beszélgetés maga a katasztrófa. Egy: moderátornak nem hívjuk meg a kereskedelmi tévékben inkorrekten teátrális és manipulatív húzásokra specializált Bombera Krisztinát. Kettő: csak azért, mert a tusarok.org felkarolt egy bojkottkezdeményezést, nem feltétlenül egy adott (Axe) reklám kipellengérezéséről kellene szóljon a beszélgetés legalább fele, úgy, hogy a reklám készítői ott vannak, a megrendelő meg például nincs. Ami miatt mégis érdemes végighallgatni, az egy független szakértő, a kanadai Cathrine Murray, akinek részletes és tárgyilagos megnyilvánulásai úgy kellenek a végleges blamázs elkerüléséhez, mint sivatagban a manna. Ha plenáris előadás lenne, biztos még többet megtudhatnánk a globalizálódó reklámpiac belső ellentmondásairól, és a kanadai, a hazaihoz képest lényegesen kevésbé szexista gyakorlatról. Igazi profi ez a nő, a meghívott reklámosok (Cseperkáló István és Felker Noémi), akik elég barátságtalanul lőnek vissza a kezdeti és előre állítólag meg sem beszélt támadásokra, dettó. Bombera Kirsztina és Soós Viktória a tusarok.org-tól viszont elég masszív és nagyon nem elegenás defenzívába kényszerül, holott, egy kicsit korrektebb megközelítéssel ez elkerülhető lett volna. Akkor talán az is nagyobb hangsúlyt kaphatott volna, hogy a vásárlói bojkott mennyire fontos és legitim eszköz lehet egy ilyen, durván szexista reklám esetében.

Amikor a hozzászólásokra kerül a sor, akkor végleg elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy sokan egyszerűen berzenkednek elfogadni, hogy ez a téma mennyire bonyolult. Mert bármennyire is jó lenne a szexizmust a jogi szabályozáson és annak teszetoszaságán számon kérni — pedig ha azon múlna, maga a probléma sem létezne. A gond éppen az, hogy a nemi előítéletesség bele van ágyazva az élet minden kis mozzanatába. A reklámozók nem tudatosan szexisták — eladni szeretnének, olyan fogásokkal, amelyekről nagyon egzakt kutatások alapján állítják, hogy működnek. Nem értelmetlen tehát reklámetikáról beszélni, de ennél minden bizonnyal jóval produktívabb a vásárlói oldal befolyásolására koncentrálni — többek között a szexista reklámok szexista jellegének felmutatásával, netán bojkott szervezésével.

Az utolsó beszélgetés jó órás csúszással kezdődik, nagyon minimális gender-tematikával, leginkább a fogyasztói tudatosságról lenne szó, de arról is lightosabban a kelleténél. Sajnos le is kell lépnem a háromnegyedénél. Útközben azon morfondírozom: egy kicsivel több odafigyelés és szofisztikáltság itt lehet, hogy sokkal hatékonyabb érdekképviseletet tenne lehetővé odakint. Vagy több ilyen konferencia kellene, és akkor lenne mód értelmes, alaposan átgondolt kiindulópontú vitákra, egy kicsit rutinosabb és éppen ezért szigorúbb szervezői keretek között.