Kissé talán túlságosan is nagyarcú az SZDSZ nyomulása arról, mikor nincs értelme a koalíciónak. Akármekkora is a pofájuk, elég nyilvánvaló, hogy nem lesz koalíciótörés, hiszen az eleve taknyán szánkáztatná el a jelenlegi kormánypártokat: az MSZP népszerűsége a béka segge, az SZDSZ-é egyenesen a bejutási küszöb alatt. A koalíció felmondása után vagy az MDF-fel való gyomorforgató smúzolás következhetne, amitől az isten irgalmazzon (az MDF-nek stabil, jobboldali középpárttá alakulás helyett eddig csak populista lózungokat és csendes, népszerűség-konzerváló lapítást sikerült felmutatnia). A másik alternatíva, az előrehozott választás meg a Fidesz földcsuszamlás-szerű győzelmét hozná, akik nyilván XXXL-es mellénnyel látnának neki a kormányzáshoz, lévén az elsők, akik nem négy év után jutottak hatalomhoz. Horn Gábor tehát tépheti a pofáját, amennyit akarja, koalícióbontás nem lesz, ha minimális mértékben is érvényesül a politikai racionalitás.

Amit láthatunk, az némi parasztvakító izmozgatás. Az SZDSZ frissen megválasztott elnökének szemlátomást nem igazán van ötlete, hogyan kezdhetne látványos arculatformálásba, jobb híján a kormányt — és ezzel persze saját magát — rugdossa. Azt gondolja, ettől lesz tökös liberális vezető. Az én szememben azonban leginkább egy frusztrált, szánni való majomemberre hasonlít.

A politika iránt érdeklődő magyar állampolgárként persze nem sok közvetlen tapasztalatom lehet arról, hogyan is fest egy kiegyensúlyozott és európéer koalíciós együttműködés. Talán nem úgy, hogy időnként “jó hangulatúnak”, “konstruktívnak” stb. tartott szakmai vitákat tartunk, majd nem sokkal később nyálunkat verve vonaglunk az utcán, hogy elakadtak a reformok. Bocsika, de én továbbra is csak azt látom, hogy a kormánypártoknak általában és az SZDSZ-nek különösen egyszerűen nincs koherens, végiggondolt, és egy vérre menő koalíciós tárgyaláson is védhető álláspontja a hogyan továbbról. Holott ezeket az intézkedéseket végül a való élet fogja tesztelni, lásd 613-szor módosított vizitdíjrendelet, az utolsó pillanatig változó kórházlista, de gondolhatunk a háziorvosoknál dekkoló nemfizetős feketelistákra is, amin leginkább véletlenszerűen vannak rajta az emberek, nem aszerint, hogy fizetik-e a TB-t vagy sem.

Leginkább csak “majd lesz valahogy” alapon intéződnek ezek a reformfélének tűnő folyamatok. A közvélemény nem azt látja, hogy komoly szakmai egyeztetések folytak gőzerővel a kormányzás első egy évében, így mostanra már lehet látni valami fényt az alagút végén, nem komoly, alaposan koncepciók következetes érvényesítése zajlik. Ehelyett mindenki izomból nyomja a rögeszméjét, legyen az több- és egy-biztosítós módszer, fejlesztési részhozzájárulás és közigazgatási reform. Egy-egy SZDSZ-es politikus szája időnként habzani kezd, hogy így nincs értelme a koalíciónak, adnak neki egy kis habzásgátlót, aztán megy tovább minden a régiben. Döcög minden tovább előre, kaotikusan és félrekommunikálva. Aztán csodálkoznak, hogy egyre több embernek lesz tele a töke ezzel az egész vircsafttal, és nyalják be inkább az ellenzék antiliberális Kánaánjáról szóló meséit.