Oké, akkor a részemről ennyi. Mostantól nem vagyok SZDSZ-szimpatizáns.

Nem arról van persze szó, hogy ne gondolnám azt, egy demokráciában ne indulhatna el bárki egy párt elnöki posztjáért. Ha el akar indulni, indulhasson el — még akkor is, ha egy felkapaszkodott, yuppie hólyagról van szó, egy beképzelt, tenyérbemászó, arrogáns pozőrről, aki felülről, a kormányból mászott a pártba. Ettől lesz a demokrácia az, ami.

Számomra azonban egy olyan párt nem jelent hiteles képviseletet, ahol 380 küldött képes 367 ellenében Kóka Jánost megválasztani. Kóka Jánost, ha egyedül indul, talán még le is nyelem a Szabad Demokraták Szövetségének — Fodor Gábor ellenében nem nyelem le. Ez az eredmény, így, ebben a formában egy értékválasztás is egyben — és ezek az értékek véleményem szerint szöges ellentétben állnak azzal, amit én liberalizmusnak képzelek.

Kóka János bevallottan nem tartja fontosnak azokat az értékeket, amelyek képviseletére a Szabad Demokraták Szövetsége megalakult. Azt állítja, ő már egy másik generációhoz tartozik, neki már más kérdései lennének — azokat a kérdéseket, amiket Fodor Gábor vet fel, maximum egy dinoszaurusz képes adekvátan értelmezni.

Én, aki posztliberális filozófiából írtam első tudományos munkámat, aki még Kóka Jánosnál is fiatalabb, én sem gondolom, hogy ez ilyen egyszerű lenne. A klasszikus liberalizmus válaszait az élet nem igazolta vissza százszázalékosan; ez viszont nem jelenti azt, hogy kérdései ne szólnának nagyon is hosszú távra. A szabadság nem egy olyan dolog, amit egyszer kell kivívni, aztán onnantól kezdve van, mint a meleg víz. Elég volt március 15-én kimenni az utcára, hogy láthassuk: a szabadságot védeni kell, ha úgy tetszik, újra és újra meg kell szerezni, mert mindig lesznek, akik azt gondolják, az csak nekik jár. Parlamenti demokráciánk tizenöt éve is arról szól: hiába vannak látszólag stabil szabályok, komoly elhatározás és elvi elköteleződés kell ahhoz, hogy ne forgassuk ki azokat saját kényünk-kedve szerint.

Most, hogy az MSZP van hatalmon, különösen nagy lenne az SZDSZ felelőssége. Nem állítható ugyanis, hogy ez a retrográd, populizmustól sem idegenkedő politikai formáció a maga Szekeres Imréjével, Szili Katalinjával vagy mondjuk Hiller Istvánjával egy minden tekintetben demokratikus eszménynek lenne tekinthető. Kevésbé eufemisztikusan fogalmazva: vaskosan fennáll az erőből való, arrogáns, idiotisztikus politizálás veszélye. Néha még most is arra ébredek, verejtékben úszva, hogy azt álmodom: Szili Katalin köztársasági elnök. Tényleg Kóka János gazdasági miniszter, az MSZP elnökének lekötelezettje az, aki a legalkalmasabb a hasonló helyzetek kezelésére?

Ha most vasárnap lennének a választások, akkor sem szavaznék az SZDSZ-re, ha tudnám: az én és csak az én szavazatomon múlik, hogy bejutnak-e a Parlamentbe. Ez a párt ugyanis ebben a percben nem engem képvisel.