A miniszterelnök Művészetek Palotájában elhangzott beszéde — Orbán kétségbeesett fröcsögésével ellentétben — legalábbis retorikai teljesítmény. A végeredmény így is felemás, de legalább látszik mögötte az intellektuális erőfeszítés, ami mindenképpen üdítő a populista közhelyek iránti mértéktelen lelkesedéshez képest.

Kifejezetten szerencsés üzenetet sugározhatna például a beszéd első része az összetartozásról; néhány jelkép azonban kifejezetten szarul lett megválasztva. Egyáltalán nem gonolom például sem szerencsésnek, sem az ünnepi alkalomhoz illőnek a hivatkozást a gázszámlát kifizetni nem tudó kisemberre. A gázszámla a jobboldali populizmus egyik legfontosabb szimbóluma; ugyanakkor szimbólumnak egy kissé talán túlságosan is csoffadt ahhoz, hogy méltó legyen a visszahódításra.

Mindenképpen nyerő ötlet azonban, hogy a beszéd keveset foglalkozik aktuálpolitikával. Demszky Gáborral ellentétben a miniszterelnök meg tudta állni, hogy nyílt és egyértelmű bárdolatlansággal beszéljen a tegnapi történésekről. A kérdés persze nyilván nem érdektelen, természetesen a kormány sem kerülheti meg, hogy ne reagáljon ezekre az eseményekre; egy ünnepi megemlékezésnek azonban az ünnepről kell szólnia.

A miniszterelnöknek sikerült egy olyan analógiára is rámutatnia, amely normál esetben kizárólag orbitális közhely lehetne — most azonban, hogy messze vagyunk mindentől, ami normális, nagyon is jól ülő felvetés. Nevesül, hogy senki, még az ellenzék sem kérdőjelezheti meg senkinek a magyarságát. Senkinek nincs joga ahhoz, erőszakkal próbálja ránk erőltetni a saját igazságát — alapvető, elidegeníthetetlen emberi jogunk, hogy mindenki úgy legyen magyar, ahogy azt jónak látja.

Számomra ehhez feltétlenül hozzátartozik, hogy ha a magyarok többsége megválasztott egy kormányt, akkor kisebbségben levő erők, legyenek randalírozó vandálok, ellenzéki pártok vagy ellenzéki kötődésű debreceni polgármesterek, ne próbálják meg ezt a döntést nyíltan vagy burkoltan alkotmányellenes eszközökkel megmásítani, illetve ne minősítsék ezt a többséget elmebetegnek. (Kósa Lajos öngyilkosságba rohanó nemzetről való hagymázas víziója persze nem törvénytelen — egyszerűen csak végletesen ízléstelen.)

Gyurcsány ezúttal nem a saját igaza, hanem a vélemények pluralitása mellett szállt síkra. Ha úgy tetszik, gesztust tett: elismerte a vele szemben állók véleményének legitimitását is. A bűnöző urak és barátnőik, törvénytelen eszközökkel operáló, sunyin rejtőzködő zugfirkászok, zugforradalmárok és seggnyalóik, a hataloméhes ellenzéki politikusok és elvakult követőik ezt soha nem lesznek képesek elismerni rólunk. Úgyhogy a magyarságukat, a véleményüket és a szabadsághoz való jogukat elismerem ugyan, viszont azt is gondolom, hogy kinyalhatják a seggem.