Első reakcióm az SZDSZ elnökjelöltjeivel kapcsolatban nem tűnik elhibázottnak. Persze ezt nagyon nehéz megítélni, de egyelőre mintha Kókának állna a zászló; Fodor csak akkor lesz elnök, ha sikerül meggyőzni a kongersszust, itt valódi változásokra van szükség.

Eörsi Mátyásnak innen, minden eddigi nagyrabecsülésem és tiszteletem fenntartása mellett üzenem: lófasz a gazdaság seggébe. A faszom tele van már a gazdasággal. Minden balfaszkodása ellenére számomra sokkal inkább Magyar Bálint miniszterkedése a modellértékű, már ami az SZDSZ-es szerepvállalást illeti. Magyar legalább képes volt markánsan kiállni bizonyos liberális értékek mellett, és ezeket az elérhető maximumig érvényesítette is — és leszarta a gazdaságot. Számára a liberalizmus nem azt jelenetette, hogy biztos, ami biztos, jó előre fehérre nyaljuk az MSZP seggét, és azt elnevezzük pragmatizmusnak. Kár, hogy Magyarnak voltak és most is vannak olyan húzásai — l. a kakaóálló billentyűzet esetét — amitől egészséges emberre mindenképpen rájön a rángatózás.

Ha van valami, amihez a miniszterelnök kurvára ért, hát az a gazdaság. Markáns gazdaságpolitikája van, amelynek a fő csapásirányt tekintve nemigen van alternatívája. A kérdés az SZDSZ számára tehát elsősorban az, hogy csak nagyon bólogat, vagy azért elgondolkodva az ujját is felemeli hozzá. Amit viszont mindig hajlamosak vagyunk elfelejteni: sem az élet, sem a politika nem csak gazdaságból áll.

Persze, szorgos napilap- és HVG-olvasóként nekem is volt valami rossz érzésem az Orbán-kormány gazdaságpolitikájától; de amit igazán, valódi meggyőződéssel gyűlöltem bennük, az nem ez volt, hanem az ideológia. A multikulturalizmus iránti vak gyűlölet, az értékek felülről való préselése, az a retrográd, idiotisztikus világkép, aminek a hattszázmilliárd zászlóavatás éppen úgy szerves részét képezte, mint a Szent Koronával való megalázó, feudalisztikus bohóckodás vagy a kormányzati pénzből a postaládámba gyömöszölt, országos terjesztésű ingyenszennylap.

Számomra a liberalizmus éppen ezért nem elsősorban a gazdaságról szól, hanem a lehető legtágabb értelemben vett szabadságról. Kóka János programja igen erősen gazdaság-, és meglepően vállalkozáscentrikus. Nem értek egyet azzal, hogy most már nincs szükség arra a fajta mentalitásra, mint a rendszerváltás idején: azt gondolom, másra sincs szükség, csak arra. A magyar politikai kultúra éppen most megy át radikális átalakulásokon, egyre trendibbek az utcai demonstrációk, egyszerre próbál pezsegni a valódi, vandál csőcselék, a magát végre egyszer az életben fontosnak érző surmók, és a teljesen törvényesen tüntető Fidesz-párti polgárok. És mi még ma sem tudjuk, hogyan lehetne erre demokratikus és kulturált módon reagálni; ennek következtében aztán nem tudja a rendőrség sem. Kicsit meglepőbb és irritálóbb, hogy a liberális főpolgármester sem.

Én olyan SZDSZ-re szavaznék szívesen, amelyik tudja, hogy nem csak hétfőn, szerdán és pénteken kell liberálisnak lennünk; kedden, csütörtökön és szombaton megengedhetjük magunknak a demagóg populizmust, vasárnap pedig pihenhetünk és szarhatunk az egészre. A szabadság az szabadság, legyen szó irodalomról, melegfelvonulásról, gazdaságról vagy az Árpád-sávos zászlót lengetők szabadságáról. Olyan SZDSZ-t akarok, aki úgy lép fel a nácoid csőcselék ellen, hogy közben tisztában van elidegeníthetetlen szabadságjogaikkal is. Olyan SZDSZ-t, amelyik nem hagyja, hogy Hiller István akár csak egy percre is elfelejtse: egyszer már letettük a voksunkat az esélyegyenlőségért működő oktatásügy mellett. Olyan SZDSZ-t, amely folyamatosan szem előtt tartja: liberális demokráciában élünk, nem a többség zsarnoksága alatt; a kulturális, vallási, szexuális vagy akár gasztronómiai kisebbségek jogait is védeni kell. Nem félvállról, nem a koalíciós partner érdekeire is figyelemmel, hanem maximális elkötelezettséggel, boxkesztyűben és a lesúlyosabb szöges bakancsunkban.

Kóka Jánost, a liberális gazdaságpolitikust erre nem tartom képesnek. Fodor Gábort, ha sikerülne tényleg mindenre elszánt vezetőként funkcionálnia, igen.