Július 21-én megjelenik a Harry Potter sorozat utolsó kötete. Most túl azon, hogy megtudjuk, Lord Voldemort, Harry Potter nagy ellenfele miért nem akarta kapcsiból kinyírni Lily Pottert, a regényhős muterját, kiderül az is: mennyire omlik majd össze a regényfolyamot körülvevő szubkultúra az utolsó rész publikálása után.

Eddig ugyanis a Harry Potter könyveknek volt egy olyan, meglehetősen masszív olvasói rétege (különösen nemzetközi szinten), amelyiknek legalább akkora örömet okozott a történet körüli elméletgyártás, mint az olvasgatás. A sorozat minden eddigi tagja legalább annyi kérdést tett fel, mint amennyit megválaszolt — persze hogy sokan vannak, akik egyszerűen képtelenek ellenállni a csábításnak, és megpróbálják előre megjósolni, hogy mi fog történni a későbbiekben. A nagy spekulációhadjáratnak aztán rendszerint igen kínos pofáraesés a vége — Harry nem csak, hogy nem hagyott fel a kviddiccsel a hatodik könyv végére, de egyenesen kapitánynak nevezték ki, Snape (Rowling személyes tanúságtétele szerint) nem vámpír. Persze ezek az elméletek még csak a felszínt piszkálgatják — akadtak, akik már az első kötetből megpróbálták kikövetkeztetni az összes folytatás teljes cselekményét. Személyes kedvencem a Huszárból Király Elmélet (Knight to King Theory) volt, amelynek szerzője amellett érvelt, félelmetes terjedelemben, hogy Albus Dumledore valójában nem más, mint a közeljövőben a 19. századi múltba visszaköldött Ron Weasley. Az elmélet puszta megírása sem vehetett igénybe semmi időt, de a szerző minden addig megjelent kötet minden szavát átrostálta, hogy bizonyítékokat találjon az elméletére.

Persze az egész egyetlen gigantikus balfogásnak bizonyult. Nem csoda: Rowling ugyanis a Sherlock Holmes történetek jól bevált hagyományaihoz visszanyúlva lényegében egyetlen olyan részletet sem fed fel, ami a történet kimeneteléhez szükséges lenne. Mindig úgy érezzük, hogy képben vagyunk; valójában azonban gőzünk sincs és nem is lehet arról, hogy mire számítsunk.

Érdemes észrevenni, hogy valami egészen hasonló, bár időben nyilván sokkal rövidebb folyamatnak lehettünk tanúi a Mátrix
második és harmadik része között; amikor azonban kijött a sokaknak amúgy hatalmas csalódást jelentő befejezés, az érdemi párbeszéd is megszűnt, és a Mátrix most már nem több egy lezárt filmtrilógiánál. Az analógia nem teljesen szándékolatlan: nem igazán kizárt ugyanis, hogy a sorozat utolsó kötete is sokaknak csalódást fog okozni. Rowling minden írói tehetsége dacára sem mindig tudott ellenállni a csábításnak. Sok fordulat van a történetben (elég csak a hatodik könyv brutális végkifejletét felidézni), ahol ordít, hogy pusztán dramaturgiai okai voltak a cselekmény ilyen vagy olyan irányba való fordulatáért, vagy egyszerűen meg akarja leckéztetni az olvasókat.

Az írói arrogancia és beképzeltség egyik magasiskolájának tekinthető például, hogy Rowling már hónapokkal ezelőtt bejelentette egy író-olvasó találkozón: két, fontosabb karakter is fűbe harap majd, ráadásul olyanok, amelyek eredetileg nem is a veszteséglistán szerepeltek. Az ilyen információk megszellőztetésének persze semmi értelme nincsen, sőt, nyilvánvalóan rontja majd a hetedik könyv élvezeti értékét: a ma már multimilliomos szerző azonban erre a szempontra szemlátomást nem sokat ad. Mindössze két dolog számít: megint rekordsebességgel kapkodják szét az első kiadást, addig is legyen lankadatlan az olvasói kíváncsiság.

Egy ilyen könyvet normálisan és fair módon csak akkor lehetne befejezni, ha minden szál elvarrásra kerülne, és a befejezés is elhozná a már elég régóta halogatott katarzist. Minden egyéb esetben sajnos arra kell gondolnunk: Rowling szándékosan hagyja nyitva a kiskaput az újabb meg újabb folytatások előtt. Lehet, hogy ezeket már nem is ő akarja megírni: nem lennék meglepve, ha már előkészített licenszszerződések lapulnak az íróasztalában. Rowling ugyanis klassz író, de messze nem zseniális. Lehet, hogy nem ért annyira a történetvezetéshez és az archetípusokhoz, mint Tolkien, de az biztos, hogy sokkal jobb üzletember. Elég csak a nemzektözi szerzői jogi terrorkommandóra gondolnunk.