Elég tisztán emlékszem Diana hercegnő halálára, illetve az azt követő lázas időszakra, még ha én természetesen nem is Angilából követtem az eseményeket. Ennek fényében azt kell mondanom: A királynő még kesztyűs kézzel bánik a médiával és a közönséggel.

Mert hát persze akárhogy is nézzük, csak van valami visszataszító abban, ami az egykori walesi hercegnő körül történt. Mert hát ugye pont azok agonizálták a legnagyobbat az egész sztoriban, akik fizettek azért, hogy Diana meghaljon: szétkapkodták azokat a lapokat, amelyek hozták a folyamatos zaklatás eredményeképpen megszerzett képeket. Diana halálakor ráadásul már tényleg nem volt a királyi család tagja: mezei celebritás volt csupán. Ha úgy vesszük, a királynő története tényleg nem szólt másról, mint hogy a primitív bunkók a show kedvéért belerángatták a buliba a Erzsébetet is.

Az egyértelműen Erzsébet-párti film mindezekhez képest még tényleg visszafogottan mutatja be a Diana halála körüli médiacirkuszt. Ahogy a film Tony Blairje megfogalmazza: a rendkívüli felindulást akkor is ki kell szolgálni, ha undorítónak tartjuk és nehezünkre esik. A politikában az embernek nem igazán van lehetősége: vagy benyal a nép alantas ösztöneinek, vagy az ezerfejű felzabálja. Harmadik lehetőség ma már akkor sincs, ha az ember történetesen királynő.

A királyi család ábrázolása ennek megfelelően tele van méltósággal: remek alakítás mindenki, talán csak a saját jó híréért reszkető Charles herceg az egyetlen, aki egy kicsit sablonosabb a kelleténél. A Philip herceget (Erzsébet férjét) játszó James Cromwell brilliáns játéka viszont jól példázza, mitől lesz a film nagyon szerethető. Mert brutálisan hitelesnek látszik.