Rendszeresen járok a darabjaikra, amelyiket nem késtem le, arról kritikát is olvashattatok. Az elmúlt hónapokban elég sok kérdés vetődött fel bennem a csapattal kapcsolatban; végül egy próbájuk után sikerült is ezeket feltennem. Elég sokan jelen voltak a társulatból; végül Emke (EK), Lousie (LS), Maria (MT), Miriel (MI), Níniel (NI), Pál Dani (PD) és Soraja (SA) válaszolgatott.

Az első kérdés, amelyik már nagyon sokszor felvetődött bennem a társulattal kapcsolatban: melyik az a közönség, akinek az Art Macabre elsősorban játszik?

EK: Régebben kifejezetten a goth/industrial közösséget céloztuk meg; most már azt látjuk, hogy amit csinálunk, az másokat is érdekel. Nemrég például készült velünk egy interjú a potkave.hu-n. Ahogy a repertoárunk szélesedik, úgy szélesedik a közönség is.

Tehát ha valaki idejött Ausztráliából, és elment december 21-én a Merlin színházba, akkor cél volt, hogy ő jól érezze magát?

SA: Egyértelműen igen.

Mennyi időre van szüksége egy darabnak, hogy eljusson az alapötlet megszületésétől a színpadra lépésig?

SA: Most a Necrocleo című darabról tudok beszélni, amit én rendeztem, és amit most adtunk elő a Merlinben: ebben egy hónap kihagyással együtt négy hónap munkája van.

EK: Ez az idő persze erősen függ az előadás jellegétől. Van olyan, amelyik hosszabb és ezért hosszabb felkészülési időt igényel. Előfordul, hogy egy adott időpontra, alkalomra kérnek fel minket — ilyenkor megesik, hogy nincs is elég idő a felkészülésre. Ez újabban szerencsére már sokkal ritkábban történik meg, jobban fel tudjuk mérni, hogy egy feladathoz mennyi időre van szükség. Egy nagyobb lélegzetvételű darabhoz valóban szükség van legalább két-három hónapra. Egy kisebb, kevesebb szereplős performanszhoz viszont a próbákat is könnyebb megszervezni, azok hamarabb színpadra kerülhetnek.

Egy-egy megvalósult előadás mennyire alapszik közösségi döntéseken, és mennyire a rendező saját elképzelésein?

NI: Minden darabnak van egy rendezője, aki felel a színpadra vitelért, aki a végső döntéseket meghozza. Ugyanakkor abban az értelemben nálunk demokrácia van, hogy mindenkinek az ötletét meghallgatjuk. Így jobbak lesznek a darabok, mint ha csak egy ember fejéből pattantak volna ki.

SA: Először az alapötlet születik meg, maga a téma — aztán felépül darab váza, vagyis az alapkoncepció és a főbb jelenetek. Ezután van mód apróbb, kevésbé lényeges elemekkel való bővítésre, amik színesítik és egyértelműbbé kívánják tenni a mondanivalót. Mindenki szabadon hozzáadhatja az elképzeléseit; az a jó, ha ez tényleg megtörténik.

Úgy veszem észre, hogy a társulatban nincsenek specializált feladatkörök — mindenki rendezhet és mindenki szerepelhet mindenféle szerepekben. Hogy alakult ez így?

EK: Általában azért jönnek ide az emberek, mert szeretnének valamit alkotni, szeretnének valamit letenni az asztalra. Persze van, aki inkább szerepelni szeretne, és van, akiben él egy téma, amit szeretne kiírni magából és megrendezni.

Mennyire figyeltek a visszajelzésekre?

EK: Egymás között is megbeszéljük az első benyomásainkat egy-egy előadásról; később a visszajelzéseket is kiértékeljük. Ha például negatív visszajelzés érkezik, akkor megbeszéljük, hogy melyiket érdemes megfontolni és melyik az, amelyik inkább szőrszálhasogatás.

És olyan előfordult már, hogy szakértőt kértetek fel, hogy nézzen meg egy darabot, és mondjon róla véleményt?

SA: A Necrocleo-t látta szakértő szem — olyasvalakinek a véleményét kértem ki, aki már tíz éve ilyesmivel foglalkozik. Kicsit visszatérve az első kérdésre, ez a darab egyébként pont olyan, amit nem is elsősorban dark/cyber közönségnek készítettünk.

Mi az, amire a társulatnak elsősorban szüksége lenne ahhoz, hogy még dinamikusabban tudjon előrelépni?

SA: Sokunkak sokfelé van dolga, nehéz megoldani, hogy egy héten többször is legyen próba – de ezt mindenképpen meg kell megoldani. Ugyanakkor több pénzre is szükség lenne. Tehát időre és pénzre.

És a pénzt mire költenétek?

SA: Szeretnénk, ha a darabok látványosabbak lehetnének; jó lenne már olyan darabot is megrendezni, amiben díszletek vannak, jó lenne, ha olyan jelmezeket tudnánk viselni amelyeket megálmodtunk.

EK: Eddig nagy szerencsénk volt, hogy az ismeretségi körünkből, boltoktól tudtunk kérni ruhákat, jelmezeket. Szerencsés, hogy egyre többször lépünk fel olyan helyen, ahol honoráriumot is kapunk, így ezt a pénzt is vissza tudjuk forgatni a darabokba.

PD: Az idő és a pénz mellett én azt is megemlíteném, hogy jó lenne egy olyan hely, ahol állandó jelleggel fel tudnánk lépni.

Említettétek, hogy szívesen dolgoznátok díszletek között — ezek az eddigi előadásokon nem nagyon voltak. Ezek szerint ez inkább csak egy kompromisszum, nem tudatos törekvés a stilizációra?

SA: Valóban így van. Sajnos sok esetben nincs lehetőségünk helyszíni próbára és ez nagyon megnehezíti a feladatunkat. Minden egyes helyen mások a színpadi adottságok, más a színpadtechnika, ráadásul soha nem kapjuk meg, amit kérünk. Nagyon nehéz mindig minden egyes darabot minden előadáson új színpadra felállítani, úgy, hogy még előzetes tapasztalatokat sem tudunk szerezni. Nincs hely a díszletek tárolására, nincs kapacitásunk a szállításra sem.

NI: Ha bulikon adunk elő, ahol előttünk és utánunk is egy együttes lép fel, akkor nincs lehetőség arra, hogy a színpadot az előadás előtt felépítsük. Ráadásul függöny sincs, ami mögött ezt megtehetnénk; e nélkül pedig egy fontos aspektusa veszne el a darabnak. A Kollektíva 5-ön például végig mikrofonállványokat kellett kerülgetnünk az előadás alatt.

MI: Az alapvető probléma az, hogy a szervezők itthon nagyon nincsenek felkészülve egy hasonló produkcióra. Volt olyan tapasztalatom, hogy a hangtechnikus egyszerűen nem pakolt le nekünk egy táncprodukció idejére, miközben nekünk bizony szükségünk lett volna egy teljesen üres színpadra. Hiába adták neki utasításba, nem pakolt le, mert azt gondolta, hogy nekünk szükségünk lesz a kábelekre meg a villanykörtékre a földön. Adott esetben ez még a Millenárison vagy az A38-on is problémát jelenthet.

Az imént felvetődött a saját fellépőhely gondolata — ami számomra azért hatott meglepetésként, mert úgy érzékeltem, hogy az előadások elég szervesen illeszkednek egy-egy nagyobb rendezvény programjába.

PD: Ettől függetlenül mindenképpen gondolkodunk komolyabb darabokban is. Ha már időt, energiát és pénzt áldozunk egy darab színpadra vitelére, akkor jó lenne azt többször is előadni. Amíg egy portál közönségéhez, annak a rendezvényeihez vagyunk kötve, addig ezt nem tehetjük meg, és inkább csak ilyen tizenöt perces előadásokban gondolkodunk.

EK: Ez persze nem jelenti azt, hogy végképp le szeretnénk mondani ezekről a kisebb, improvizatívabb performanszokról, amik kevesebb felkészülési időt igényelnek, jól előadhatók egy partin — de nem kevésbé színvonalasak, mint egy hosszabb darab.

NI: Ezzel kapcsolatban jegyezném meg, hogy szerintem jó lenne külföldi fesztiválokat és partikat megcélozni. Ebben a közegben én a magam részéről mindenképpen kényelmesen érzem magam: itt biztos, hogy van ránk kereslet, itt biztos, hogy jók vagyunk a magunk műfajában. Ezért én nagyon örülnék, ha sikerülne eljutnunk ilyen rendezvényekre is.

MT: A külföldi fellépés annyiból is jó lenne, hogy ott több pénzt kaphatnánk az előadásainkért — így többet tudnánk a darabjainkra költeni.

Van olyan meghatározó pillanat a társulat életében, amire szívesen gondoltok vissza?

MT: Nekem mindenképpen ilyen a születésnapom, amikor kaptam egy akkora rózsaszín tortát, hogy mindenkinek jutott belőle egy kevés. Akkor nagyon meghatódtam. Amúgy szerintem a legelső darab, a Skizophobia lehetett az eddigi igazán meghatározó élmény mindenkinek, aki kezdetektől fogva itt van a társulatnál. Két próba után kellett megcsinálnunk, de nagyon jól sikerült.

EK: Igen, ez volt az a produkció, ahol mind a heten (akkor még csak ennyien voltunk) beleadtunk valamit a darabba. A Skizophobia arról szól, hogy hogyan terrorizálja egy tudathasadásos nő a családját. Forgattunk egy kisebb filmet a valóságról; a színpadon azt játszottuk el, ami az anya elméjében játszódott.

NI: Dani amúgy úgy került a társulatba, hogy elkezdtem neki mesélni erről a darabról; olyan lelkesen, hogy ő is elkezdett érdeklődni, eljárni a próbákra, és úgy látszik, mindenki képes vele együtt dolgozni…

Ha már itt tartunk: az új tagok befogadása mekkora kihívást jelent?

NI: Annyira sok új tag még nem érkezett. Legfőképpen a régi gárdával dolgozunk, most, a Merlinben játszott darabokban volt sok olyan ember, akikkel azelőtt még nem játszottunk együtt. Nyilván egy érdekes feladat, hogy azok, akik már kezdettől fogva itt vannak, el tudják fogadni az újonnan érkezettek véleményét is.

LS: Szerintem nagyon fontos, hogy mindig csapatban kell gondolkodni, nem annyira személyekben. Hiába vagyok itt például én kezdettől fogva; ha egy újonnan érkezettre illik inkább egy szerep, ha neki van arra ideje és lehetősége, hogy felkészüljön rá, eljárjon a próbákra, akkor azt neki kell eljátszania.

MI: A helyzetünk azért sem olyan nehéz ebből a szempontból, mert azért olyan nem fordul elő, hogy valakit csak úgy véletlenszerűen az utcáról hívjunk be. Eddig mindig valakinek az ismerősét szemeltük ki egyik vagy másik feladatra; barátokkal pedig nyilván szívesen dolgozik együtt az ember.

LS: Igen, a jó személyes kapcsolat adott esetben valóban fontosabb lehet a színészi-rendezői kvalitásoknál. Lényeges látni, hogy ez egy közösség, ahol nagyon fontos, hogy tudjunk egymáshoz alkalmazkodni, meg tudjuk hallgatni egymás elképzeléseit, illetve ha esetleg valami probléma van, akkor azt meg tudjuk beszélni. Egy új tag befogadásakor számunkra ezek az emberi kvalitások az elsődleges szempontok.

PD: Ezzel kapcsolatban érdemes elmesélni, hogy van egy évek óta ismert figura, akibe úgy alakult, hogy beleláttam egy szerepet — ez Marvin az LD50-ről, aki pornófilmrendezőt játszott a Gregorban, a Merlin színházban.

Öt vagy tíz év múlva is lesz Art Macabre?

EK: Art Macabre mindenképpen lesz, maximum néhány tag fog lecserélődni. Biztos, hogy jönni fognak új emberek; alighanem lesznek olyanok is, akiknek az egyéb elfoglaltságaik nem fogják engedni, hogy vállalják a társulat életével járó kötelezettségeket.

PD: Nagyon szélsőséges esetben azt is el tudom képzelni, hogy az Art Macabre név még tíz év múlva is létezik ugyan — csak éppen egy ismerős arcot sem látsz majd az előadásainkon.

És mik azok az eredmények, amit ekkora távlatban az együttes mindenképpen el szeretne érni?

EK: Jó lenne, ha akármelyik nagyobb, ismertebb külföldi klub, vagy nemzetközi színház, mint itthon a Merlin, amelyik rendszeresen hív meg külföldi társulatokat, szívesen látna a programjában időnként egy-egy színvonalas Art Macabre műsort. A fő célunk talán ez lenne, de ehhez még nagyon sokat kell dolgozni.