A japánok kultúrával való elmélyültebb érintkezésem eddig kizárólag a haikukra meg az ezer évvel ezelőtt íródott Gendzsi regényére (plusz az ezzel kortárs Párnakönyvre) épült, elég kíváncsi voltam, mit fognak hát kihozni a rockból. A szórólap alapján három elég helyes csajnak képzeltem az Euthanasie tagjait; ehhez képest kisebbfajta kulturális sokkáradat volt, amikor kiderült, hogy mindhárman fickók. Sebaj, később megtudtam, hogy a japán rocknak (na jó, kicsit közelebbről a visual-kei-nek) ez egyfajta védjegye; ezek után már tényleg érdekes lehet egy kicsit testközelből is megfigyelni az ottani könnyűzenei kultúrát.

Zeneileg se volt semmi a koncert — eléggé hasonlított a dolog a nyugati rockra ahhoz, hogy ne képzeljek folyton fehérruhás gésákat magam elé, ugyanakkor mégis hemzsegett az egész a taposókna markánsságával rendelkező meglepetésektől.

Elég sok ratyi magyar rockbandát láttam ahhoz, hogy a tököm tele legyen már a magát rocksztárnak képzelő pojácákkal, akik azt gondolják, hogy húros hangszerként játszanak a közönségen. Szerencsére a közönségben rendszerint azért van annyi önérzet és apátia, hogy ívben tegyenek a különböző felszólításokra: nem üvöltenek, amikor üvölteniük kellene, és nem énekelik az énekes helyett a refrént. Ehhez képest ez a világ túlfeléről érkezett, androgün frontember tényleg bármit meg tudott csinálni a közönséggel — mondjuk nem is sajnálta tőlük a kontaktust, meg a showt és nem csinált úgy a Kék Yuk húsz centi magas színpadán, mintha egy nagy koncerten játszana. A csajok frankón vonaglottak előtte, és egymást taposták az emberek — annak ellenére, hogy a hétfői megrendezésnek megfelelően mindössze csak jó félig volt a terem.

Az, hogy volt normális, manírmentes autogramosztogatás, meg hogy a a gitáros még az afterpartyba is beszállt, már tényleg csak a hab a tortán ehhez képest. Én azért nem bánnám, ha nem japánból kellene importálnunk az előadói kultúrát, hanem legalább valami hasonlót ki tudnánk termelni mi is idehaza.