Éjszaka a művházban

Nem vagyok ijedős ember, de amikor megláttam a falon gyerekrajzokat, azért egy pillanatra megfagyott bennem a vér. Ennyire még nem lehetek kiöregedve a rock-koncertekből! Csak akkor nyugszom meg valamelyest, amikor észreveszem, hogy közvetlenül mellettük ott van egy, a nyugdíjasok internet-használati lehetőségeiről tájékoztató kis plakát is; akárhogy is, ezek szerint még van remény.

Egy metal/darkwave koncert helyszínének kissé talán necces az Ady Endre művelődési ház — amikor épp újságírósat játszom a főszervezővel, Zeroval, ő el is árulja nekem, hogy neki sem kifejezetten ez a helyszínálma, ám arra is rámutat, hogy amit látok, azt ők hozták össze, és az összhatás szerinte már nem olyan rossz. Tényleg, ha így vesszük, a koncertek helyszíneként funkcionáló színházterem egész klass világítás- és hangtechnikát kapott, szóval ilyen szempontból megszavazok magamban egy “bőven elfogadható”-t a helyszínre. Később kiderül, hogy a művház nagy előnye a lényegesen több oxigén, ráadásul a koncertteremben még dohányozni sem lehet. Így hazatérve pár fokozattal kevébé bűzlök, mint ahogy azt az utóbbi hetekben megszokhattam. Valahogy a zenekarokat is könnyebb komolyan venni egy másfél méter magas színpad előtt állva.

A P.O.T. esetében ezt a feladatot még így sem sikerül abszolválnom — szánalmasabb produkciót még nemigen láttam. A frontember az égvilágon minden sztárallűrt bedobott, a színpadon való őrjöngéstől kezdve az “itt a szájbabaszott P.O.T. zenekar“-on keresztül egészen a közönség csicskáztatásáig; kifejezett pech, hogy egyik sem jön be. Esetleg valami ütős zenével is lehetett volna próbálkozni. Mondjuk, ha én frontember lennék, nincs az az úristen, hogy kettőnél többször hajlandó lennék kidugni a mikrofonomat a némán kussoló közönség felé. Lenyomnám a bulit, azt jólvan. Szerencsére a koncert így is dicséretes sebességgel véget ért.

A Variola és a Klimt 1918 már nem inzultálnak ilyen értelemben, de annyira nem is igazán jönnek be — nem igazán érezném veszteségnek, ha csak úgy simán törölték volna őket a programból.

A Katatonia szemlátomást az a zenekar, amelyik idehozta a közönséget; egyedül ők töltik meg igazán a termet, rájuk hajlandóak jó sokat várni. Tényleg profi fellépők, jól felépített, megkonstruált koncerttel, van eleje meg van vége, tényleg megteremtenek valami kemény-sötét atmoszférát. A végén a színapdon kisebbfajta csoda történik (lemegy életem első élvezhető Art Macabre perfomansza). Utána van pacsizás a közönséggel az előttem álló csaj az érintés hatására visítva ugrik barátja nyakába, szerintem egy hétig nincs kézmosás odahaza.

A koncert gyanúsan utolsómetrós időpontban ér véget, a tülekedés a ruhatárnál el is torlaszolja a kijáratot egy jó darabig; aztán lehet várakozni, az átszerelésre. Amíg kijutok a büféhez, szórakozásképpen az elgurult elemeimet keresem egy százhúz kilós biztonsági őrrel. Talán ez a rendezvény egyetlen igazi Achilles sarka: amikor éppen nem történik semmi, akkor az égvilágon semmi nem történik, lehet lézengeni, dumálni a zenementes előcsarnokban, vagy üldögélni a haverokkal a lépcsőn. Keresek magamnak egy LD50-telített sarkot, magyaráztatok magamnak némi partyfotózást meg meghallgatok pár bebaszós történetet — hát, így egy kicsit nehéz elcsípni az újabb koncert feelingjét.

Nem is megy, pedig hangzásban, látványvilágban, a közönséggel való interakcióban a Crüxshadows nagyon odateszi magát. Az énekes meg majdhogynem a beleit is kiteszi az asztalra — leül a a színpad szélére, mászkál a nézőtéren, felmászik a hangfalakra, a naon szexin öltözött, de a szinkrontáncot nem mindig vágó táncoscsajok is tekeregnek rendesen, van hegedű meg minden; közönség már annyira nincs, nekem meg egy idő után valahogy egy kicsit már sok is ebből így együtt. Mindenesetre az az ötven-hatvan fő, aki végigállja a koncertet, az alighanem tök jól érzi magát. Egy bágyadt mosolyt még belőlem is kicsal, ahogy a fickó előadja, hogy sajnos egy szót sem tud magyarul, de azért vegyünk csak nyugodtan a méregdrága pólóikból odakint. A buli után pedig ők is kihemzsegnek az előcsarnokba egy kis szocializációra; sok ilyet még nem láttam.

A magamfajta, Katatonia koncertre az LD50 DJ-k és az Art Macabre miatt jegyet váltó csodabogár számára kisebbfajta pofon, hogy az afterparty közönség, idő és/vagy érdeklődés hiányában elmarad — vagy ha megtartásra kerül, hát nagyon trükkösen, mert Bence előttem egy busszal lép le, Skinnel meg éppenséggel egy buszon utazom. Pech.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.