Amikor a Közel s távol kijött, már megírtam, hogy szerintem egy szerelmes történet mélységét nem pótolja plusz egy farok. Most, hogy a film alapjául szolgáló novellát (és az azt tartalmazó novelláskötetet) is sikerült átfutnom, hozzátehetem azt is: nyomoronc suttyók szerepeltetése sem menti fel az írót a történetírás kötelmei alól.

Annie Proulx-ról ordít, hogy túl sok időt nem igazán töltött Wyomingban: leginkább a hely atmoszférája ragadta meg, meg pár archetípus, oszt azt gondolta, ezzel csókolom. A végeredmény minden, a kötetben szereplő írás esetében ugyanaz: pár mocskos, büdös, bunkó paraszt próbál jutni valamire a semmi közepén, de többnyire nem jut, és ez igen szomorú. Ha meg mégis jut, annál rosszabb.

A csurgós-csöpögős szentimentalizmus dagványából a szerző szikár objektivitással, merev távolságtartással próbál meg kikecmeregni: a dolog akár működhetne is, ha igazán következetes lenne — és ha venné a fáradságot arra, hog valódi karaktereket mozgasson néhány papírmasé figura segítségével. Ehelyett abszolút magával ragadja az előítélet a primitív emberek, illetve a szenvedélyes gyűlölet a primitív embereket kitermelő világ iránt: a novellákon önkéntelenül is átüt a szerző anyáskodó sajnálat a wyomingiak iránt. A sokkolóan sablonos főszereplők lényegében mellékszereplők nélkül kergetik a marhákat a nagy büdös semmiben: még a tájleírások is brutálisan sablonosak és semmitmondóak. A kötet valójában ócska tanmesék halmaza, amelyek egy írónő afeletti mélységes megrendülését közvetítik, hogy még a huszadik században is vannak bigott, szexista, műveletlen taplók.

Ehhez képest a filmfeldolgázás már nem is annyira szörnyű. Vérforraló giccsparádé, persze — de legalább vittek a szánalmas és unalmas történetbe némi színt, némi hátteret, némi részletet, amitől legalább egy kicsit megelevenedik az egész.