Nagy kár, hogy az Art Macabre legújabb performanszát egy rakás zenész és egy harminc centis sánc (mindenféle koncertkellékek) mögött volt kénytelen előadni. Kár, mert az általam látott darabok közül ez az első, amit művészi teljesítménynek tudok nevezni. Megvan benne minden, ami egy színdarabhoz kell: ép mondanivaló, arányérzék, kidolgozottság, egyéni teljesítmény.

“Két testben egy lélek, vagy fordítva?” — szól a darab szinopszisa, és az együttestől talán egy kicsit szokatlan módon a darab tényleg erről szól. A két színésznő tényleg elég hasonlóra van sminkelve és öltöztetve, mozgásuk is harmonikus és olajozottra összepróbált.

Ami azonban talán a legüdítőbb az egész előadásban, hogy a cselekmény komolyan fel van építve — az két lélek(rész?) közötti konfliktus szépen, finoman van kidolgozva, a játék intenzitásának növelésével sikerül megoldani a feszültség felfuttatását. Akármiről legyen is szó, a két szereplő mindig gyökeresen mást akar; ha ez egyik el akar indulni, a másik visszahúzza, ha el akar nézni valamerre, letakarja a szemét — ugyanakkor elszakadni sem tudnak egymástól. A levezetés is nagyon odaillő, elegáns, és ha nem is katartikus (ahhoz azért hosszabb és keményebb játék kellene), de mindenképpen megható és precízen időzített.

Az ember azt gondolná, az Art Macabre-nak leginkább erre lenne érdemes tapogatóznia: kizárólag a színészi játékra (tehát nem a röhejes smink- és jelmezorgiára) épített előadások, nagyon kis, nagyon behatárolt, de maximálisan kihasznált térben, jól átlátható, feldolgozható és nem utolsósorban nem félreérthető szimbolizmussal. Próbálható, gyakorolható, elég kompakt ahhoz, hogy ne essen szét az egész az improvizációtól. Ezt lehet összefogni, kidolgozni, megvalósítani olyan színvonalon, hogy egy kívülállónak is élmény legyen végignéznie.