Ha az ember nem akarja, hogy seggrészeg, nyolcvankilós tehenek zuhanjanak neki, miközben seggrészeg, százkilós barátjukat ölelgetik boldogan visítozva, ne menjen goa partyra — szűröm le a tanulságot, és kétségbeesetten próbálok meg arrébb sasszézni. Életem első nagybulija az LD50 zsoldosaként, de ez-az már kezd egy kissé az agyamra menni. Például lassan ideje lenne kifejlesztenem a bőrlégzést, mert ha a Két Yuk (a Kék meg a Vörös) tele van, akkor hajnal kettőkor, egy szál tüdővel annyira már nem sanszos összeszedni a megfelelő oxigénmennyiséget. Vagy mondjuk gyűlölöm, ha pénzt kérnek tőlem olyan vécéért, ahol vaksötét van, mert valami baromarc kiverte a fénycsövet: így fény nélkül kell keresgélem a helyemet a fal mellett, szívnom az amperszagot, és töröm a fejem, hogy az üzemeltetésnek ez így meddig oké. Hadd térjek ki egy mondat erejéig az infernális, szivacsos, nyúlós fasírtos zsömélre is.
A mérleg pozitív oldalán szerepel, hogy sikerül a goából viszonylag széles körű áttekintést szereznem: a Vörös Yukban végig valami lassú, nagyon kemény erős ritmusú, sok-sok basszusos izé szól, amitől frankón rezeg a fogsorom. A hangulatot erősítendő, vetítenek is a falra — a közönség meg szépen lassan áll egyik lábáról a másikra, és a tekintekek olyanok, mintha egy üvegszemexpó bemutatótermébe tévedtem volna be. Sebaj, csendben szundítok egyet az asztalnál, elég sötét van hozzá.
A Kék Yukban van ugye az LD50 kisterem, némileg azért már ismerős DJ-kkel, némileg ismerős összeállítású setekkel, és egyre ismerősebb közönséggel. Itt futok össze a rivális LD50 fotóssal is, aki nálam egy fokkal jobban bírja a strapát: nekem már az orromon folyik ki az agyvelőm a kompozíciókeresgéléstől, amikor ő még vidáman villogtat. Amúgy nekem Damage mindenféle érdekes vokálokkal szennyezett indítása, meg 9th az átlagosnál némileg nagyobb sebességű, pörgősebb setje tűnik bejövősebbnek, a közönség viszont kajál mindent.
A nagyterem szokás szerint megint az őrjöngésé: ha összenyitják a két Yukat, a szervezők valahogy mindig ide gyűjtik össze azokat a fazonokat, akiknek semmi más nem fontos, csak az őrjöngés eszméletvesztésig. A srác, aki hulla részegen kapja el a bokámat, és markolássza azt a zene ütemére, például már egészen közel van ehhez a ponthoz — szelíden arrébb gurítom, majd ott hagyom, hadd kanalazza fel a barátnője.
Amúgy mindenki sokkal inkább partyhoz van öltözve, és bulisabban viselkedik, mint mondjuk ahogy azt a Gothic Hell fesztiválon tette a közönség: talán van abban valami, hogy a goa alapvetően a laza partizásról szól. Nekem például utoljára tizennégy évesen számított vonzónak a világító pálcákkal és labdákkal való suhogtatás, pláne zenére, és még későn érő típusnak is számítottam; itt viszont mintha itt kezdődne a normalitás. Csábít a gondolat, hogy próbaképpen azért vegyek magamnak is egy világítós karkötőt vagy láncot, de végül sikerül ellenállnom. A fényképeket nézegetve, már csak itthon tűnik fel az is, mennyi színes és mintás ruhás emberke szaladgált fel s alá; LD50 közeli bulikon ez sem olyan magától értetődő, eddig inkább a fekete árnyalataival volt módom ismerkedni.
A goások nagyon bírják ám a bulit — figyelmeztett még a hét közepén újdonsült, LD50-es megbízóm; akkor még nem gondoltam, hogy igaza lesz. Hatkor még messze állt a bál, de megbízható szemtanúk szerint még negyed nyolckor is. Talán még most is nyomják, de nekem már nincs erőm visszamenni és megnézni.