Nem olyan régen elolvastam pár eredeti (Ian Flemming tollából származó) James Bond regényt — a többit olvashatatlanul giccsesnek és unalmasnak találtam. Már akkor meglehetősmód izgatott a kérdés: ez a hányigerkeltő, gátlástalanul macsó modorú titkosügynök legalább a szerző szándékai szerint szimpatikus?

A legújabb James Bond film nyíltan szembenéz ezzel a kérdéssel és ad is választ: nem, a 007-es ügynök eredendően egyáltalán nem szimpatikus. Egy undorító “őskövület”, ahogy a partnere nevezi. Ha vonzó, az kizárólag azért lehet, mert kemény és sikeres — valamint oltári nagy mázlista. A Casino Royale többek között azért is tetszett, mert az eredeti James Bondhoz hasonlóan itt is igaz, hogy csak azért, mert valaki angol titkosügynök, még nem lesz szükségképpen legyőzhetetlen.

Akciófilm kategóriában elég magasra pontozható munkáról van szó különben; a jelenetek kemények és húzósak, méghozzá nem abban a nyálas és unalmas értelemben, ahogy mondjuk a Mission: Impossible-ben próbálkoztak ezzel, hanem tényleg. A bevezető üldözős jelenetben például kifejezetten és minden túlzás nélkül szédültem.

A sztoriban is sikerült némi eredetiséget felvillantani, a kisebb következetlenségek pedig nem ordítanak különösebben fülsértően. Nekem a legtöbb örömet az okozta, amit a tikosszolgálat főnökéről, M-ről tudhattunk meg — merő marhaság persze az egész figura, de a már említett regényekből különösen kedves volt nekem. Csavar is van bőven; amikor legyintenénk, hogy most már kiszámíthatóan tiktakkol majd minden, akkor is lesz még hova csodálkozni.

Az obligát főgonoszban, Le Chiffre-ben is megvan minden, ami egy James Bond filmben elvárás: zsenialitás, elegancia, és valami lehelletnyi kis deviancia. Kellemesen undorító volt. Gondolom, valami ilyesmi a James Bond sztorik trükkje: rohadt egy fráter, de kénytelenek vagyunk végig neki drukkolni.