A Sztálin-szobor ledöntése az ötvenhatos forradalom egyik szimbolikus jelentőségű tette volt — abszolút nem indokolatlan tehát erről egy kicsit bővebben is megemlékezni. A 2B galéria arra kért fel száz művészt (aminek végül 90-en tettek eleget), hogy a szobrot ledöntő munkásoknak állítsonak emléket.

A kezdeményezés tehát elég érdekes, a megvalósítás valahogy mégis erőtlen. Ha valakinek egy annyira alternatív (értsd lepukkant) helye van, mint a 2B galéria, talán nem ártott volna legalább a teret egy kicsit kreatívabban kihasználni. A falon körben sorakozó képek igen kevéssé hatnak eredetinek vagy nagyszabásúnak.

Hasonlóképpen azt gondolom, hogy túlságosan behatároltra sikerült a téma, amit a művészeknek adtak: nehéz kilencven eredeti ötletet elképzelni egy olyan műalkotásra, aminek alapjául a Sztálin-szobor húsz centis, kivágott fotója szolgál alapjául. Több ötlet is van, ami nem egy művésznek jutott az eszébe — ez tovább növeli a kiállítás monotóniáját.

Így fordulhat elő végül az, hogy a kiállítás legérdekesebb, leginformatívabb és legjobban összeállított része az eredeti Sztálin-szobor és a “valódi szobrász”, Mikus Sándor története. Néhány remekül megválasztott fotó, ügyesen összeállított szövegek, és nem utolsósorban a szobor kb. fél méteres makettje ad egészen magával ragadó bepillantást a ledöntött szobor keletkezéstörténetébe.

A kiállításhoz szorosan kapcsolódik ’56 egy más szemszögből történő feldolgozása is: Féner Tamás, Haris László, Kerekes Gábor, Tóth György, Török László, Vékás Magdolna adtak egy-egy fotót, amelyek valamilyen formában rekonstruálni hivatottak 56-ot. A legérdekesebb talán Féner Tamás fényképfelvétele: ez az egyetlen kép, ami valóban akkor és pont a ledöntött-Sztálin szobornál készült. Féner rokonainak arca többet mond erről a témáról, mint az egész szomszédos terem.