Népszabadság Online, 2006. november 27.
Noha a kérdés magyar vonatkozásai sem elhanyagolhatók, koncentráljunk most csak magára a problémára: Iránban még mindig bevett és törvényes gyakorlat a hűtlen nők mellkasig homokba ásása, majd halálra kövezése, sem nem túl nagy, sem nem túl kicsi, a célnak már nem megfelelő kövekkel.
Széles körben elterjedt nézet, hogy az ilyesmi szerves részét képezi a kulturális sokszínűségnek — még ha nem is helyeselhető a félrelépő nők fizikai megsemmisítése, az “erővel” történő eszmei gyarmatosítás sem elfogadható. (Ezt az irányzatot képviseli, még ha kevésbé szélsőséges formában, Tamás Gáspár Miklós is.) Tolerancia kell ide, meg erkölcsi relativizmus; majd az iráni nép eldönti, milyen normák szerint akar élni. Hát lófaszt.
Számomra ez az elmélet max akkor lenne elfogadható, ha Irán nem óhajtana részt venni a nemeztközi politikában, hanem bezárkózna és hajigálná a köveket napestig. De hát ugye nem ez a helyzet: atombombát dúsítgat, terroristákat nevel, árulja az olajat. Ha pénzről van szó a globalizáció mindenképpen olyasmi, amiben érdemes részt venni; ha eszmékről, akkor a belügyek szentek és sérthetetlenek. Holott szerintem inkább az emberi jogok importjával kellene kezdenie mindenkinek. A kulturális sokszínűségnek erősen megvannak a határai.
A demokrácia amerikai típusú importja persze úgy tűnik, annyira nem vált be: ha mást nem, egy emberi jogokat lábbal tipró rezsimet ugyan sikerült felszámolni, hogy aztán anarchiát és polgárháborús potenciált tegyen a helyébe. Ugyanakkor viszont azt gondolom, hogy az úgynevezett nyugati civilizációnak sikerült kitermelnie pár értéket is — többek között azt az elvet, hogy az embereknek a szabadság lehetséges maximuma jár. Hogy az állam nem baszkurálhat bele a magánéletbe, és különösen nem veheti el az életünket ideológiai alapon. Hogy születés alapján nem lehet diszkriminálni. Ezeket minden nem-háborús eszközzel védeni kellene.
Vaskos tévedés akár csak azt gondolni, hogy ez a kérdés független a gazdasági szempontoktól: kereskedjünk csak egészen nyugodtan, majd az idealista széplelket megvívják a háborújukat az emberi jogokért. Ha nem ezeknek a feltételeknek az elfogadtatása az első feltétel, amelynek teljesülése nélkül levegőt se vehet senki a globálizált világban, akkor ezeknek az érvényesíthetősége hosszú távon is a gazdasági erőfölény függvénye marad. És azért emeljük ki, hogy itt már messze nem néhány lilafejű morálfilozófus szolipszisztikus álmodozásáról van szó — nemzetközi egyezményekről beszélünk. Szar ügy, hogy még ezekben a kérdésekben sincs valódi és markáns globális egyetértés.