Kinn felejtettem az outsider táblát a fejemen? Vagy ordított rólam valami fura kis lúzer feeling? Mindenesetre sokkal több kedves, és nagyon türelmes vadidegennek kellett elmagyaráznom, hogy mit csinálok egy bulin, mint életem során eddig összesen.

Nyilván egy alapvető dilemma egy ilyen, reprezentatívnak szánt buli szervezésekor, hogy mit tegyen az ember: hívjon meg mindenkit, aki a műfajban mozog, vagy azért legyen valami minőségi szelekció. Hát jelen esetben erősen az előbbi irányba billent a mérleg serpenyője: különösen az általam 19:12 magasságáig követett Vörös Yuk műsora volt húzós. Értem én, hogy program kell, ha az ember már háromkor megnyit egy hajnalig tervezett bulit (én fél öt után nem sokkal érkeztem). Ugyanakkor olyan bandát tán már mégsem kellene meghívni, akit a karakószörcsöki tűzoltóegyesület black metal szekciója is izomból verne le zenei tudásban és előadói karizmában. Mindig is ultragáznak gondoltam, ha egy előadónak kétszer-háromszor is fel kell szólítania a közönségét, hogy ugyan, ordítsanak hangosabban; de ha ezt olyan elhaló, szörcsögő hangon teszi, mint egy gégemetszett varacskos disznó, hát már verem is a fejem a falba mindenféle felszólítás nélkül. Pedig esküszöm, semmi bajom a metállal, legyen fehér, zöld vagy fekete, nekem mindegy, csak normális és eredeti dolgok szólaljanak meg. Amit a fenti időpontig hallottam, azt minden erőfeszítés nélkül elő lehetett volna állítani egy Visual Basicben öt perc alatt összedobott metálgenerátorral.

Ennyi erővel a banzáj akár hétkor is kezdődhetett volna.

Itt jegyezném meg: zsúfolásig telt klubban a rendezvény idejére lezárni a három teremből egyet, és backstage-et csinálni belőle a Helsinki Bizottság elé kínálkozó, nettó emberkínzás. Különösen akkor, amikor nem is egyszer előfordul, hogy a két terem egyikében sem történik semmi (még ha a már említett, hiperratyi koncerteket valaminek is tekintjük), mert éppen szerelgetnek; a gót/metálos/dark rocker pedig, ha nem hallgathat koncertet, megfigyeléseim szerint leginkább döngő léptekkel szeret grasszálni a másfél méter széles közlekedőfolyosón. Hogy klausztrofóbia teljes legyen, a szűkebb helyekre némi kirakódóvásárt is rendeztek, jó kemény metálos pólókból, hogy akinek egy kis plusz tesztoszteron kell, két ropiért magáért is húzhassa.

A Kék Yuk korai programja egy fokkal messzebb volt a reménytelentől; amikor először sétáltam át, talán épp a Sinamore játszott, viszonylag eredetien és a fentiek fényében erősen elfogadhatóan. A bizonytalanság onnnan van, hogy a kirakott program amúgy csak erős fenntartásokkal volt kezelhető. Mindenesetre a túláradó hála, amit a hallgatható zene iránt éreztem, feltétlenül indokolttá teszi, hogy ezúton is köszönetet mondjak nekik.

A Servo Hatred a buli innenső oldalának full mélypontja volt. Szerintem elég jó indikátora egy formáció eredményességének, hogy végiggondoljuk, hogy ha az illetők mondjuk közvetlenül zuhanyozás után, tisztán és fürdőnadrágban adnának elő, mennyire maradna élvezhető az előadás. Az én szememben egy jottányival sem lesz meggyőzőbb egy művész, ha lepedőbe tekeri és nyakon önti magát művérrel, vagy maszkot tesz az arcára. Talán épp ellenkezőleg: azt gondolom, hogy ahhoz, hogy valaki ilyen ordas manírt engedjen meg magának, ahhoz bizony százszázalékos, minőségi teljesítmény kell, nem artikulátlan, dögunalmas rikácsolás és minél diszharmonikusabb elektronikus zenei zörögcsélés.

Szerencsére számomra több okból is lehetetlen volt, hogy csalódottan olajra lépjek — az Ideas ugyanis tényleg egy olyan zenekar volt, aki tudja, hogyan kell viselkedni a közönséggel. Viszonylag gyorsan beálltak, eredetiek voltak, amit játszottak, az jó volt és különbözött a többi zenekartól. Lehet, hogy felháborító szexizmus, de az adott helyzetben még azt is tudtam élvezni, hogy aki énekelt, az nő, és tiszta, normális énekhangja van.

Eredetiség szempontjából amúgy az én szememben az ugyancsak különleges hangszerelésű Sanguis in Nocte vitte a prímet. A jelek szerint nem teljesen lehetetlen élvezhető dolgokat játszani anélkül, hogy az ember a bevált sablonokhoz ragaszkodna. Profik voltak, kár, hogy hiába hívogattuk őket vissza.

Ekkortájt — fél tíz körül — kezdett egy kicsit maga alá gyűrni az ilyen bulikon szokásos kulturális sokk. Azon tíz ember közé tartoztam, akin nem fekete, hanem szürke cucc volt; minden csaj mintha tökegyformán lett volna sminkelve; néha annyira egyformának tűntek, mintha egy menő plasztikai sebész szabta volna őket méretre. A csávók a röhejesség különböző fázisaiban voltak jelen, kivéve persze Marvint, az LD50 kulturális ikonját. Ismered? — kérdezte tőlem valaki. Csak látásból — feleltem. Ja, őt máshogy nem is lehet. — nyugtatott meg az illető. Rajta kívül tán csak a vécésnéni ütött nagyobbat, aki sötötkék mellényében, fehér garbójában valódi partymonsterként világított az UV-fényben.

Abszolút rendben a Das Scheit is. Az utánuk színpadra lépő De Facto énekes nyafogott egy sort, hogy a külföldi bandákat mennyire előnyben részesítik a magyar szervezők is (külön kihangsúlyozva, hogy a mostani buli kivétel) — hogy aztán fele annyira se strapálják magukat, mint a német banda, akik arcáról a végére szabályosan lefolyt a smink. Nagyon odatették magukat, klasszak voltak. A De Facto se volt rossz, de a Gothic Halloween partyn szerzett benyomásom, hogy ezerszer inkább vállalják a sima, biztonságos, már milliószor jól bevált megoldásokat, mint hogy kockáztassanak bármit is zeneileg, most is megerősítést nyert. Akármelyik számuk elmehetne végefőcímzenének egy nagy költségvetésű mozifilmhez is, de nekem azért ennél egy kicsit több kellene. Egy dologban verhetetlenek: többet pöcsöltek a beállással, mint három másik együttes összesen. Ne izéljetek, inkább zenéljetek — röfögte egy irritáltabb rajongó; igazabb szavakat nem is szólhatott volna.

Érdekes kis viccesség volt az is, hogy amikor az énekes az előző billentyűstől való búcsúzásról emlékezett meg pár szóban, a mögöttem állók arról kezdtek sürgetős párbeszédbe, hogy miért és egészen pontosan hogyan is kellene pofán vágni a sértődött frontembert.

Az est abszolút csúcspontja számomra a finn To/Die/For volt. Bennük aztán megvolt az az elementáris, mindent elsöprő erő és szűnni nem akaró lendület, amit én egy metál együttestől egy koncerten elvárnék. A buli vége felé már azt hittem, a födémen keresztül fogok kiugrani levegőzni, annyira kemények, annyira brutálisak és annyira jók voltak.

Mondjuk az endorfinra szükségem is volt a jelek szerint szigorú válogatási procedúrával összeszedett, minőségi faszokból álló személyzet keltette frusztráció közömbösítéséhez. Ekkor már letudtam egy biztonsági őrt, aki csak sírva könyörgésemre volt hajlandó felhagyni a nevelő célzatú előadással arról, hogy kevesebb fotóscuccot kellett volna magammal hoznom. Egy másik fószer meg egyetlen szó indoklás nélkül hajtott el bennünket a Kék Yuk elől a Vörös Yuk elé levegőzni, gondolom, mert ott tömeg volt és zaj. Ugyanezt tette a nem eléggé a Vörös Yuk elé ült párocskával is, szóval a fingatás nem személyemre szabott volt. A koszlott, gusztustalan büfé a retardált személyzettel alighanem szintén külön felár nélkül állt a szervezők rendelkezésére: végül is öt perc alatt sikerült megértetnem a csajszibarackkal, hogy a gin tonic az nem gin. (Egy gin tonicot kérek. — mondtam. Egy gin tonicot? — kérdezte. Egy gin tonicot. — feleltem, bízva benne, hogy a témát kimerítettük. Erre elém rakott két cent tiszta gint. Nem löttyintettem az arcába.)

Kellemes kis levezetés volt a Garden of Eden, akikből a Gothic Halloweenen alig hallottam valamit a hangosítás miatt — revidálva akkori álláspontomat, azt gondolom, jobbak lehettek már akkor is, mint a De Facto.

A szamai korrektség nyilván azt kívánta volna, hogy a koncertek után ott maradjak és meghallgasam Skint és Bencét; ehhez képest úgy döntöttem, hogy előző nap már hallottam őket és jók voltak, a szakmai korrektséget meg leszarom. Vastag rétegben ragadt rám a Yuk slámja, és soksoksoksok friss levegőre volt szükségem. Mindenféle haladék nélkül.