Sólyom László, ha nincs is szereptévesztésben, de súlyos szerepzavarban van. A harmadik köztársaság messze legnépszerűtlenebb köztársasági elnöke — és hirtelen nem jut eszembe olyan politikai pozíció, ahol ez a mutató többet számítana. A jogszabályoktól nyilván nem teljesen, de azoktól lényegileg függetlenül a köztársasági elnök volt az, akire a válaszópolgárok úgy tudtak tekinteni, mint olyavalakire, aki valóban képes személyében megtestesíteni a nemzet egységét. Egyfajta olyan közös nevező volt, amihez mindenki — és nagyon hangsúlyosan nem csak a politikusok — kötelességének érezte az igazodást.

Sólyom László szemlátomást képtelen erre a fajta reprezentációra. Ahhoz képest, hogy megválasztásakor maga is tisztában látszott lenni azzal az elvvel, miszerint ez a pozíció csak nagyon jól megválogatott, elvi jelentőségű esetekben tűri a konfrontációt, képtelennek látszik arra, hogy visszafogja magát. Az Amerikai Egyesült Államokba való vízumkötelezettség melletti ámokfutása alighanem mindenki számára ismert, ám alighanem még ennél is brutkóbb lépés volt a Zengőn építendő radar melletti kiállás.

Az ember, amíg nem köztársasági elnök, sok mindent egészen nyugodtan megtehet. Képzelheti magát sündisznónak, mindenféle erkölcsi gátlás nélkül részt vehet tetszőleges demonstráción. Joga van részegen irredenta nótákat énekelnie egy állami rendezvényen. Adott esetben részt vehet egy katonai objektum elhelyezése körüli zöld handabandában. Mert hát legyünk azért egészen őszinték: most, hogy már a Tubes se jó az ottaniaknak, láthatjuk, hogy ott tartunk, ahol minden esetben, amibe a magyar zöldek beleütik az orrukat. Mindegy, hogy mi, csak amit éppen akar valaki, az ne legyen. Nem volt itt valódi párbeszéd, nem voltak érvek; az alapkérdésre viszont, hogy hol a picsában legyen akkor az a kibaszott radar úgy, hogy a bánáti bazsarózsa e dögöljön meg, se egy gigászi vizuális környezetszennyezést ne kelljen elszenvednie senkinek, csesztek választ adni a zöldfejű okostojások. Sólyom László ebben a maszatolásban maradt benne köztársasági elnökként is. “Szigorúan magánemberként.”

Takarékon kellene lennie. Erodálódik a tekintélye, ha minden faszság mögé odaáll. Tudtában kell lennie, mire van felhatalmazva. Arra például biztosan nincs, hogy arra szólítsa fel az Országgyűlést, hogy váltsa le a miniszterelnököt. Egy köztársasági elnöktől higgadtságot és differenciált gondolkodást vár az ember. Gyurcsány belátás, magasztos elvek ide, magasztos elvek oda, nem morális válságot, hanem totális politikai káoszt okozott volna. Ha Sólyom ilyen mértékig diktálni akarja a politikai tempót, akkor a választások idején is hasonlóan markáns megszólalásokra lett volna szükség. Meg kellett volna fizetnie a megfelelő szakértőket, és nyilvánosságra kellett volna hoznia a tényeket. Le kellett volna lepleznie kormány és ellenzék hazugságait, jeleznie kellett volna, hogy a kampány egyfajta nagyszabású kamuparádé csupán. A nagyhangú ígéretek mellé oda kellett volna tennie a szikár tényeket. Felelős kampányra kellett volna kényszerítenie kormányt és ellenzéket egyaránt.

Vagy: vállalnia kellett volna azt, amit mindkét elődje tudott és vállalt, hogy a köztársasági elnöknek nem a lövészárokban a helye. Hagynia kellett volna, hogy kormány és ellenzék dobálja a szart, neki pedig ki kellett volna várnia a cirkusz végét. Hogy mindig legyen valaki, akinek tiszta a keze.