Bulibeszámolókat írni úgy, hogy az ember tök sötét az adott témához: jó móka, de egy idő után elveszíti a varázsát. 9th, az LD50 Dj-e a november 17-i Sleepwalkerz buli egy nyugalmasabb percében vállalta, hogy gyújt egy kis fényt a fejemben DJ-zés, illetve buliszervezés témakörben. Ez a nyugalmasabb pillanatot végül egy hátsó raktárhelyiség málladozó bőr ülőgarnitúráján találtuk meg, ahol legalább beszélni lehetett. Csönd azért nem volt…

Hogy határozza el az ember egyik pillanatról a másikra, hogy DJ lesz?

A legelső pont a zeneőrület. Rá vagy kattanva a zenére, azzal kelsz, azzal fekszel, éjjel-nappal hallgatod… egy idő után rajtad marad. Ahogy éveken keresztül zenét hallgatsz, nem megunod, hanem elkezd érdekelni: hogy csinálják, mivel csinálják, mi van ennek az egésznek a hátterében. Aztán eljutsz oda, hogy már ötmilliárd CD-d, mp3 file-od, rengeteg albumod van otthon, és jó lenne megmutatni másoknak. Innen már csak egy lépés az egész.

Nekem a legelső alkalmam nagyon vicces volt. A Voodoo-ban felmentem a DJ-pultra, és megkérdeztem, hogy lehet valakiből DJ. A srác éppen nem ért rá velem foglalkozni, otthagyott a Winamp előtt, hogy pakoljak fel számokat. Ott hagyott húsz percre, pakoltam fel Cradle of Filth-től NIN-ig mindent. Visszajön, kérdezi, hogy mit is kérdeztem. Mondom, azt, hogy hogy lesz valakiből DJ. Hát így — felelte.

Ezzel a hatalmas karrierrel a hátam mögött elmentem a Rocktogonba a tulajhoz, hogy nekem volt már bulim a Voodoo-ban, nem lehetne-e valamit itt is csinálni? Igen? — mondja — volt már bulid a Voodoo-ban? Hát akkor gyere. Volt két bulim: az első az összes barátom, haverom ott volt, hallották, hogy Tibi lesz a Rocktogonban, meg kell nézni. Akkoriban Offspring, Nirvana, Metallica meg ilyesmi ment — hatalmas buli volt, ott zúztunk a haverokkal részegen, rengetegen voltak, szóval nagyon jól sikerült. A másodikon voltak húszan, mire a főnökség elmagyarázta, hogy oké, te ide többet nem jössz.

Egy-két év kimaradt bulizásból is, “DJ-zésből” is. Aztán barátnőmmel kerestünk bulit. Szerettük volna tudni, hol lehetne — bárhol — normális zenére bulizni: akkoriban Manson, Cure, Nine Inch Nails meg ilyesmi volt a “normális”. Mondta egy pultos a Hunnia mozi lemezboltjában, hogy van ilyen. Hol? A Marco Polóban. Az mi? Letévedtünk — itt hallottam először elektronikus zenét, mindenféle indusztrial őrületeket. Az első reakcióm persze nekem is az volt, hogy “fúj, disco”. Láttam viszont, hogy durva arcok, sötét ruhák vannak; no, gondoltam, beszélek a szervezővel. Kiszúrtam, hogy ott rohangál egy apró, szemüveges kiscsávó, miközben körülötte mindenki bulizik. Kérdezem tőle, hogy ki itt a szervező. Damage vagyok — válaszolja — mondjad, mi van? “Volt már nekem két bulim, a Voodoo-ban meg a Rocktogonban; nem lehetne valamit DJ-zni?” Voltál már pult mögött? — kérdezi. Ja, mondom, voltam. Hát akkor gyere. “Mi kell hozzá?” Küldjek neki egy setlistet. Két hétig ültem rajta, válogattam, variáltam, mi hogy illik össze hangulatban, végül elegem lett, nem paráztam vele többet, elküldtem az egészet emlékezetből egy nyilvános terminálról. Két hét csönd, e-mail várás, aztán jön a válasz, hogy milyen néven akarok keverni. És attól kezdve volt havi egy bulim, meg amennyivel több.

Az első alkalommal eredetileg egy fél órát játszottam volna. Damage elment haza, mert neki másnap suli; Zero kidőlt, hát akkor… tizenegytől reggel négyig én nyomtam. Akkoriban még nagyon pörögtek az LD50 bulik, százötven-kétszáz emberrel, rendszeresen minden pénteken. Én meg ott álltam tíz CD-vel, és nem tudtam, mit adjak ezeknek az arcoknak, akik azért válogatnak, akiknek sláger is kell, ilyen is kell, olyan is kell; az első fél óra olyan szar volt, hogy valami hihetetlen, aztán beletúrtam Zero cédéi közé… Na onnantól pörgött fel a hangulat. Később ez az egész már adja magát, többet akarsz, jobbat akarsz, megismered az embereket, a közönségedet.

A DJ-zés milyen arányban jelenti a számok összeválogatását és milyen arányban azok kreatív feldolgozását?

Elég jól rátapintottál a lényegre. Régebben is mentek a viták arról, hogy mitől DJ a DJ? Palotai Zsolt mondta azt, hogy attól, hogy két számból képes csinálni egy harmadikat. Ismeri, megtanulja a technikát, tisztában van a mixelés mikéntjével, össze tudja rakni magának a pultot. Vannak ún. szelektorok is: ezt sokan tartják egy degradáló, sértő jelzőnek, pedig nem az. A szelektor a közönség igényeinek figyelembe vételével meghatározza, hogy mikor milyen szám szóljon, milyen íve lesz az egész bulinak — de nem kötelező technikailag belevariálnia. A DJ ennél valamivel többet akar.

Te mennyire szoktad figyelni a közönség aktuális igényeit?

Noha sokaknál nem látom, hogy ezt így gondolnák, szerintem egy DJ-nek együtt kell élnie a közönséggel. Ha nem tudod átadni, amit érzel, akkor para van; ilyenkor változtatni kell. Sokszor látom, hogy valaki odaáll egy listával — ez lesz az első szám ez a második… ilyenkor kérdezem meg, hogy na jó, de ha lemegy öt szám, és nem buliznak, akkor mit csinálsz? Mert egy szám után is előfordulhat, hogy mindenki lemegy, mert nem az kell, amit adsz. Erre azonnal reagálni kell. Látja az ember, hogy már kezdenek meghalni, ilyenkor ad nekik az ember egy kis pihenőt, hogy fújják ki magukat, aztán megint bele lehet húzni.

Mennyire gyakori, hogy a közönségből valaki odamegy hozzád, hogy játszd ezt vagy azt? És ilyenkor mennyire kell rájuk hallgatni?

Ezt az egész dolgot vissza lehet vinni a selector-dj megkülönböztetésre. Itt nálunk a szelektorok metált, rockot játszanak — ilyen például Zero, Skin, Bence. Ezek a fajta zenék sokkal lassabban alakulnak, kevesebb az új szám; ezáltal sokkal több az ismert sláger. Ha van egy metálbuli, a szelektorhoz tuti odamegy valaki, hogy adja le az Enter Sandmant a Metallicától. És miért ne adná? De amikor egy órája megy egy hardcore set, és odajön valaki, hogy játsszak neki Depeche Mode-ot hát akkor kurvára nem fogok azt jászani, max megkérdezem az illetőtől, hogy hol volt az elmúlt másfél órában, amikor 170 bpm-mel folyt egy egészen másik történet. Persze, ha az illetőnek van agya, és olyat kér, ami beleilleszthető a koncepcióba, akkor lehet engedni, a közönség is jobban érzi magát, ha azt hallgatja, amit szeret. Goában lett divat csak olyan zenéket játszani, amik öt perce jöttek ki a stúdióból — én nem gondolom, hogy egy buliról ki kell hagyni az ismert slágereket, az ismertebb számokat. Ismerős zenéktől a közönségnek is jobb a hangulata, jobban átélik a zenét és otthonosabban érzik magukat a tánctéren.

Mi különbözteti meg egyik DJ-t a másiktól? Te például miben vagy más?

Ha előttem van egy DJ pult meg pár ember, én megvadulok, és sok olyasmit meg merek csinálni, amit más nem. Sokan ragaszkodnak egy adott stílushoz — Kraakről például, aki most játszik odakint, lehet tudni, hogy ha Kraak, akkor EBM. Ha Ágota, akkor trance. A legtöbb DJ-ről lehet tudni, hogy milyen DJ; rólam nem. Szeretem, ha minden bulin történik valami, szeretek betenni valami olyasmit, ami az adott helyzetben szokatlan, ha olyasmi szólal meg, amire nem számít senki. Zenebohóc vagyok az őrült fajtából. Tartom, hogy kell a show színpadon és ez az a plusz ami miatt a közönség sok idő után is emlékszik az adott eseményre.

Rátérve a szervezésre: hogyan alakul ki egy-egy ilyen buli kínálata?

Az LD50-en az a probléma, hogy van egymilliárd stílus, meg van viszonylag kevés ember, aki egyáltalán hajlandó bulizni járni. Ugyanakkor mindenféle ellentétek is vannak az egyes stílusok között: ha betesszük az egyiket egy bulira, akkor az ellenoldal hívei nem fognak eljönni. Persze ha mondjuk ha van egy goa buli, akkor ott nincs variálás, ott goa van — csakhogy annyi ember meg nincs, hogy egy ilyen, egyféle stílusú bulikat megérje megrendezni. Ráadásul én mindig utáltam azt a mentalitást, ha valaki csak egyféle zenét akar hallgatni. Ha megfigyeled, a három Sleepwalkerz bulin tizenötféle stílus van jelen.

A mostani korosztály, aki bulizni jár, nagyon fiatal: tizenöt – tizennyolc évesek. Amikor én kezdtem buliba járni, akkor beértem volna egy olyan bulival is, ahol lemegy egy darab Nine Inch Nails track — és ennyi. Most meg a tizenhat éves kitalálja magáról, hogy gót vagyok vagy industrial style techno arc vagyok — és akkor van, aki ezt megtervezi nekem, van, aki megvarrja, ő lefotóz, ő meg zenét csinál hozzá, van nyolcszázhetven fajta party, amiből lehet válogatni. És akkor nem megy el egy buliba, mert van egy huszonöt perces set, ami neki nem tetszik. Nem érdekli, hiszen holnap is lesz buli, máshol is lesz buli. Kicsit el lettek kényeztetve. Azt gondolom, hogy egy rendezvény akkor igazán jó, ha van valami extra, de nem lehet minden bulin extra. Az ilyesmi pénzbe kerül, le kell szervezni, munkával, energiával jár, és bár a buli feelingjén nagyot dob, a bevételen ez nem biztos, hogy meglátszik, ami viszont nálunk nem kereset, hanem életbenmaradás.

Jövő péntekre ti is két rendezvényt tettetek be: a Future Dream Partyt meg a harmadik Sleepwalkerz bulit…

Ez tényleg elég hülyén jött ki, nekem se jó, nem is szoktam másra rászervezni; de azt gondolom, hogy ez két, eléggé különböző stílus ahhoz, hogy ne is tartsam rászervezésnek. Nem is szervezünk sok bulit egyébként; a Sleepwalkerz sem tiszta LD50 buli, hiszen együtt szervezzük a beats.hu-val. Ami mostanában itt volt a Kék Yukban buli, az PshychoTommy és a helyi arcok szervezése volt. Jövő héten lemegy a harmadik Sleepwalkerz buli, és akkor utána egy darabig szünet. Régebben volt a Sonik nevű sorozat, amiből lement három, külföldi fellépőkkel, magyar DJ-kkel, extrákkal — ez szerették. Aztán voltak a Kollektívák.

De azt a sorozatot abbahagytátok…

Igen, pont azért, mert azt már nem lehetett tartani. Elhatároztuk, hogy minden Kollektíva jobb lesz, több lesz, mint az előző. Sikerült is eljutnunk az A38-on megrendezett Kollektíva 5-ig, ahol már ott volt minden, amit össze tudtunk szedni — el is jöttek nyolcszázan. Ez már egy olyan szám, ami tényleg jelent valamit, de se előtte, se utána nem tudtunk ennyi embert megmozgatni. Alighanem az volt a baj, hogy míg az előtte levő Kollektívákon mindig odafigyeltünk arra, hogy mindig minden oldal kapjon valamit, addig az A38-on a dark-metal-gót vonal nem kapott eleget, minden teremben csak elektronikus zenére ment a buli. A következő rendezvény itt a Kék/Vörös Yukban volt, a Vörös Yukban volt Ion és Gire koncert, itt volt Zero, Gelka, Krisztián, mindenki, aki él és mozog a gót/metál körökben, és volt ötven lézengő arc. A Kék Yukban meg őrjöngtek az emberek, óriási tömegben a hardstyle-ra meg hardtrance-re. El lettünk könyvelve elektronikus buliszervezőknek, azóta sem sikerült ezen változtatni. Sokszor halljuk: a gótok, a darkok le vannak szarva. Hiába mondjuk: nem vagytok leszarva, képben vagytok, de nem tudunk veletek mit csinálni (bulitéren). Hiába szervezünk nekik gót bulit, ha egyszer nem jönnek el.

Milyen létszámmal vagy hozzáállással lennél elégedett?

A hangulattal nincsen baj. Létszámban sem várnék nagyon sokat, nyolcvan-száz ember már jó lenne. Most nincsenek ennyien.

És ha úgy döntenétek, elég volt a partyszervezésből és nincs több buli, hiányozna?

Meghalnék.

Akkor nem adod fel?

Nem. Benne van a DJ-zés a lelkemben, próbálkozunk, hátha sikerül megértetni az emberekkel, hogy mondjuk a dark az nem egy zenei stílus, hanem egy hangulat, azt pedig el lehet érni másféle hangszerekkel, másféle hangzással is. Van, aki azt mondja, amit én játszom, az ilyen diszkós zene — te meg hülye vagy és nem tudod miről beszélsz, mondom erre én neki. De amikor egyre több bulin látom, hogy a közönség bevadul valamire, amit még soha nem hallottak, akkor úgy érzem: egyre többen értik meg, mire gondolok.