Ahhoz képest, hogy bő két hete még fogalmam se volt róla, mi is az a hardcore, most halál magabiztosan szambázok be az Explosion Festivalra. Sőt, a helyre is élből odatalálok, már a villamosmegállóban beelőzöm a futballhulligánnak is kissé húzós (öndefiníciójuk szerint) hardcore-rajongókat. A buli elején egyébként egészen biztosan belőlük voltak legtöbben: negyed tizenegykor csak a hardcore teremben volt buli, a másik két helyszín leginkább egy kortárs művészeti fesztiválra hasonlított, ahová az ember magányosan ül be a bizarr hang- és fényhatások kedvéért. Asszem, aki ilyenkor DJ, azt egyedül az inspirálhatja, hogy kellően ütős technikán hallgathatja a kedvenceit.
A harcore ebben a koncentrációban azonban nem való nekem, a basszustól zörögnek a fogaim a számabn. A már említett nagydarab kopaszkák meg olyan ellenséges pillantással méregetnek, hogy majd leég rólam a kölcsönpulcsi. Kiülök inkább a Vörös Yuk előterébe, megvárni, amíg a hangulat felmelegszik egy cseppet.
Szemüveges, inges csávók beszélgetnek a büfé előtt, kis fehér ruhás, szolid csajszibaracok támasztják a csöveket a sarokban — már éppen fontolgatom, hogy megint próbára teszem a fogtömésemet a hardcore teremben, amikor észreveszem, hogy a szemben levő asztalnál ülő atomlúzer külsejű alak engem bámul. Hamarosan oda jön hozzám és bemutatkozik. Zsolt ő, baszni ugrott fel kedvenc kurváihoz Szegedről, egy barátja cibálta el ide és kell neki valaki, akinek kisírhatja a vállát, hogy milyen fos ez az elektronikus zene. Játszom a kedveset és megértőt egy darabig, de érzem, hogy percről percre sűrűbb a sötétség körülöttem, hát kitartóan elkezdek bámulni valamit a plafonon. Öt perc múlva leesik neki a tantusz és olajra lép. Felkelek, mászok egy kört megint. Még mindig semmi. Egy gyönyörű fekete csaj veri szarrá a haverjait csocsóban, sokáig ez a buli fénypontja.
Szépen lassan beszállingóznak kedvenc al-szubkultúrám reprezentánsai is; addigra már van elegem annyira a pangásból, hogy elhatározzam, ha nem indul be a buli addigra, akkor éljen a szakmai kötelességtudat, meghallgatom az egyetlen LD50 DJ-t, Ninth-ot, aztán csókolom.
Készenlétbe helyezem hát magam a hármas teremben, éppen Rufy tol valamit, ekkor már buli is van, ti. táncolnak az emberek meg minden. Rufyról amúgy a legutólsó élményem az az, hogy pár jól megválogatott mély hanggal kásává zúzta a belső szerveimet a Sleepwalkerz bulin, szóval most nem tudok neki elég hálás lenni a kiegyensúlyozott hangzásért. Megszáll az ihlet, elhatározom, hogy kipróbálom az első sor könyékét, megnézem, milyen is ott.
Klassz. Érdekes nézni, ahogy a DJ-k váltják egymást; nem ám ellökik az elődöt a keverőpulttól, és akkor onnantól kezdve övék a buli, hanem először odamennek, fülhallgatóznak, együtt baszkurálják a keverőpultot, aztán a lelépő fél iszik valami szénsavas löttyöt, vállba veregeti az utódját majd jobbra el. Ninth amúgy egy elég izgalmas és sokszínű setet nyomott le, már számomra is egy kissé ismerős és egész szimpatikusan profi megközelítésben: változatos, fordulatos válogatást, a közönségre odafigyelve.
Örömöm mégsem egészen felhőtlen, mert egyre masszívabban száll rám egy tizenhat éves, csipkeruhás kis szöszi: először csak a sörére kell vigyáznom, majd azt próbálja a fülembe ordítani sokszor, ismételten nagyon sarkos imperatívuszban, a hangfal alatt állva és a hátamnak simulva, hogy mit kéne fotóznom. Lényegesen részegebb az ízlésesnél és lényegesen kevésbé fókuszál a szükségesnél, de amikor kitépi a kezemből a gépet és vad “fotózásba” kezd, már csak röhögni tudok, de nagyon. Végül lekopik szegény — a későbbiekben, ha összefutunk, mélységes megvetéssel néz rám a szeme sarkából.
Érdekes szociológiai tény, hogy egyes bulikon (pl. Ninth setjén is, meg a hardcore teremben is láthatóan) kialakul egy “első sor”, a partyolóknak egyfajta elitje, akik akár egy külön teremben is táncolhatnának, annyira elválasztják magukat a többiektől. Öntudatosak, összeszedettek, sokkal kevésbé keresik a kontaktust a többiekkel, mint az átlag. Maximum egymással táncolgatnak, saját, elég hamar beazonosítható stílusukban, adott esetben csukott szemmel.
Mire vége, már hemzsegnek az emberek mindenfelé, a távozás tehát szikár szakmai szempontokat tekintve nem tűnik annyira adekvátnak. Hardcore barátaim zúznak rendületlenül, nekem mégis a harmadik terem programja marad a legszimpatikusabb, néha kifejezetten dallamos és adott esetben más stílusú zenéket is befogadó programjával. Eljátszom a gondolattal, hogy megeszem egyet a hely legendásan szivacsos szendvicseiből, de végül beérem plusz egy kávéval. Az kitart, amíg hazaérek.