“Az emberek nem pártokat választanak, bár vannak párt-agymosottak, akik ezt gondolják, hanem közös jövőt választanak. És ennek az irányát el is döntik. Majd annak a kormánynak adnak fölhatalmazást, amelyről azt gondolják, ígéretei, legőszintébb becsületszava, fogadkozása szerint majd abba az irányba fog haladni.”

Orbán Viktor, Magyar Országgyűlés, 2006. november 13. 10:53

Most már tényleg strigulázni kellene, hányszor fogja Viktor ezt a baszott nagy hazugságot még egyszer a pofánkba tolni. Én voltam szavazni tavasszal, de nem emlékszem, hogy engem bárki is a jövőről kérdezett volna. (Pláne a “közös jövőről”. Mondjuk nem bántam, úgysem volt nálam kristálygömb.) Így hát jobb híján pártokra szavaztam; a kormányról meg aztán végképp szó sem volt. Lehet, kormánynak is felhatalmazást kellett volna adnom a választási eredmények ismeretében, bár szerintem Sólyom László azért furán nézett volna rám, ha összefutunk a Sándor-palotában, amint éppen a parlamenti pártok vezetőivel tárgyalok.

Mindez persze a költségvetési vita kapcsán hangzott el, ahol Orbán a Fidesz álláspontjának fejtegetését az utóbbi hónapok szelleméhez híven azzal indította, hogy a költségvetés illegitim, erre nincs felhatalmazása a kormánynak, hiszen az emberek nem erre adtak megbízást. Ez nem lehetséges álláspont a vitában; ez vitapartnereink lesokkolása egy bődületes baromsággal.

Alapvető probléma a Fidesz politikai álláspontjával, hogy éles vonalat húz az emberek és a politikai elit közé. Ilyen éles vonal nincs. Tarthatatlan, fogcsikorgató hülyeség azt állítani, hogy az emberek nem tehetnek az ország gazdasági helyzetéről, ezért az orvosoknak, a vállalkozóknak és a gazdáknak nem lehet kevesebbet adni, mint tavaly. Természetesen az “emberek” helyzetének alakulásában markáns politikai felelőssége van mindazon kormányoknak, amelyek hurráoptimista jelentéseikkel mesterségesen felturbózták a fogyasztási kedvet az országban. Az egyéni felelőssége azonban mindenkinek megvan abban, hogy mennyire és milyen értelemben hisz a politikai jelszavaknak, és mennyiben próbál maga is tájékozódni és reális döntéseket hozni. A politikusok ugyanis nem az égből jönnek, nem a Nap körül keringő csillagrombolón szerelik őket össze és helyezik őket üzembe, nem a földből ugrálnak elő, nem a mi elszabadult, testet öltött hagymázas vízióink. Közülünk jönnek, mi választjuk őket, adott esetben mi (nem) küldjük el őket a picsába. Mi nem tájékozódunk elég széleskörűen, mi szarunk az egészre, mi hajtogatjuk büszkén, hogy minket magasról nem érdekel a politika. Hát most tessék. A politika is érdekessé tudja tenni önmagát, ha egyszer csak a zsebünkben kezd el kotorászni.

Nb. a magyar közéleti-politikai atmoszféra elrothadásáért Orbánt nagyfokú személyes felelősség terheli. Most is ott áll a Parlamentben és a kommunista időkről nosztalgiázik. Konkrét és korszerű lépések helyett azt emlegeti fel, neki mi minden járt fiatal korában. Hogy azért a hazugságért milyen árat kellett fizetnünk, arról persze nagyvonalúan kussol.