“– Ez valahogy olyan idomtalannak látszik — jegyezte meg Bobby, még mindig az első hullát bámulva.

“– Csak mert belülről már kutyakaja — kacsintott rá a Finn. — Péppé van zúzva.”

“– A Finn egzotikus fegyvereket gyűjt — magyarázta Lucas”

— William Gibson: Számláló nullára

“szem keményen odabaszunk :)”

9th, LD50 DJ

Hazatámolygok, és lehúzom összezúzott belső szerveimet a vécén. Kemény stílusú bulit szervezett a Sleepwalkerz, és én ott voltam.

Az enyhe bágyadtságba nyilvánvalóan belejátszik, hogy életemben először hallgattam huzamosabb ideig ilyesmit; mondjuk ahhoz képest, hogy mi az ab start hozzáállásom mindenféle elektronikus zenéhez, a végeredmény tulajdonképpen elég tetszetős volt. A Blue Hell csak úgy sugározza magából a cyberpunk hangulatot minden lehetséges hullámhosszon, a fura arcú kiszolgálószemélyzettől, az érdekes megvilágítástól és dekorációtól kezdve a fehér műpálmákon és az erős UV-fényen át egészen a lepattant, de nagyon kényelmes ülőalkalmatosságig. A zene persze hangos, de nem olyan “zúdítsunk nagyszemű sódert egy alumínium kukába” hangos, remekül el lehet viselni, már ha az ember megszokja, hogy a keményebb basszust a sípcsontjában is hallja.

Érdekes tény, hogy mennyi nagy felismerés tud születni egy ilyen éjszakán. Tizennégy éves korom óta töröm a fejem, hogy mi értelme van azoknak a lábbeliknek, amelyeknek húsz centinél magasabb talpa van (mármint százasszögekkel kivert deszkapadlón való átkelés kivételével, amire viszont aránylag ritkán nyílik lehetőség.) Well, ebben a lábbeliben a “lépek ide, lépek oda” standard hardcore “tánc” is kifejezetten kecsesnek és határozott teljesítménynek tűnik — képzelhető, milyen érzés lehet ez a lábbeli viselője szempontjából.

V.e.N. indusztriális DJ setjére érünk oda. (Egy hónapja még nem gondoltam volna, hogy ezt a kifejezést valaha is rendeltetésszerűen használni fogom.) Akkor még azt gondolom, ez csak amolyan bemelegítés, túl sokan nem kószáltak a tánctérben — most már inkább azt mondanám, a buli egyik csúcspontja volt ez a háromnegyed tizenkettes magasság. Az azért figyelemreméltó volt, hogy a DJ néha többet mutatott mozgásiból, mint a közönség egésze összességében. Nevezhetnék ezt akár a komplex szórakoztatás iskolapéldájának.

9th és Sajtos ebben a lazább, pár emberes közegben kezdett, aztán vagy felébredtek, vagy nekik is feltűnt a stílusváltás (keményebb ütemek, keményebb ritmusok, húzósabb monotónia) és ismét kedvük támadt partyolgatni egyet az amúgy max-ötven hatvan fős közönség hevenyészett statisztikai számításaim szerint egyszerre max húsz fős szegmensének. Nekem talán ez a rész hasonlított a leginkább egy bulira, itt tűnt fel, hogy többen is vannak, akik akár még valami kreatívat és esztétikusat is képesek bemutatni, ijesztő szívósággal a tánctéren; amikor pedig feltűnik, hogy nem mindegyikük van bebaszva, valami tiszteletfélét is érzek.

Kicsit elbágyadunk, a set végét mély, egészséges alvásban töltjük az egyik kanapén. Arra ébredek, hogy összekoccannak a fogaim valami brutálkemény basszustól; ha hihetünk a beharangozónak, akkor most éppen Rufy tolja a bulit. Amennyire három óra felé be tudtam lőni, ez már a vége volt a banzájnak — lassan személyes favoritjaim is leszivárogtak a pályáról egy sörre, hát olajra léptem.

Kissé félve gondolok vissza a kisteremben zajló, experimental műsorra, ami kémeim szerint maximum egy négyemberes áradat megmozgatására volt elegendő; nekem három perc volt az egyéni rekordom, amit ebben a légtérben tudtam tölteni.