Kritika van, létezik, és ha kiteszed magadat, vagy műved, vagy bármid a nagyközönség elé, előbb utóbb bizony szétmarcangolnak, akár tetszik, akár nem.
Mint tudjuk, különböző emberek különböző módokon élik meg az őket ért kritikákat. Nem is olyan régen egész közelről volt szerencsém közvetetten részese lenni egy ilyen kis incidensnek. Az történt ugyanis, hogy egy ismerősöm kritikával illette egy másik ismerősömet, persze ők ketten nem ismerték egymást. A kritika célba talált, a legérdekesebb mégis az, hogy ki hogyan reagált…
Szemléltetés eszközéül hanyagul elnagyolt csoportokat alkotok. Az egyik csoportba tartoznak azok, akik teljességgel beleszerettek magukba, és amikor reggel tükörbe néznek meg vannak győződve arról, hogy a világ a lábuk előtt hever, aki pedig nem érzi magát a világ részének, és esetleg még sem hever a lábuk előtt, az minden bizonnyal az ő megítélésük szerint vagy féltékeny, vagy hülye. Ezt azt hiszem mind ismerjük. Ilyen formán nem is meglepő, ha nagy általánosítgatásomban azt is kijelentem, hogy ezen embercsoport tagjai vérben forgó szemekkel kezdik pörgetni az ujjukat a billentyűzeten, amikor személyüket kritika éri. A vicces az egészben az, hogy a helyzetükön apró sértődöttségüket nem leplező megnyilvánulásaikkal nem hogy javítanának megítélésükön, inkább még nagyobb csirkét vagy marhát transzformálnak magukból, azzal hogy pitiáner kommenteket fűznek kritikusuk kritikájához, és persze azt már észre sem veszik, hogy diszkréten mindenki rajtuk röhög.
Azaz, hogy csak majdnem mindenki, hiszen ne feledkezzünk meg a második csoportot képező emberszabásúakról sem. E csoport alkotóelemei ugyanis az önimádó lábak — tulajdonosai — előtt heverők, akiknek talán nincs mivel büszkélkedniük, vagy nem alkottak nagy dolgokat, vagy nem sztárolták magukat még csillaggá az égen… éppen ezért úgy érzik: valahol el kell kezdeni, hát itt a legkényelmesebb. Úgy sejtik, példaképük lábai előtt heverés kitűnő eszköze feltörekvésüknek. Ők azok, akik agyukat kímélve — de billentyűzetüket nem — kelnek a negatív kritikával illetett fetisizált személy védelmére, és laza agykímélő mondatokkal próbálnak érvelni értük, amely érvelések persze az esetek többségében még a legnagyobb jóindulattal sem mondhatóak helytállónak, vagy épkézlábnak, vagy meg nem cáfolhatónak. Zsákutca. Rajtuk is kuncogunk egy egészségeset, ami ha mással nem, egy fél tábla csokival biztosan felér.
A harmadik csoport tagjai azok, akik mindenféle személyeskedés nélkül képesek elfogadni egy kritikát, még akkor is, ha esetleg nem értenek egyet annak egy részével, vagy egészével. Elfogadják hogy ők, vagy munkájuk nem mindenki számára fétis. Megértik, hogy vannak akiknek ez-az nem jön be, és helyeslően törődnek bele, hogy ez talán így normális. Egy negatív kritikától még nem ítélik el zsigerből a kritikust, és nem okádnak fröcsögve meg nem rágott komment cafatokat rá, vagy épp csak elegánsan a kritikus köré.
Ki hagytam volna valamit? Meglehet. Ám az elmúlt két hét eseményeiből levont konzekvencia csont nélkül beilleszthető a fenti modellbe. Ha más nem is, ennyi szent az fix!