“Azzal kezdtük, hogy megpróbáltunk egy kis anarchista közösséget létrehozni, de senki nem volt hajlandó betartani a szabályokat.”

— Alan Bennett

Biztos fasza gyerek lettem volna, ha van kedvem nekem is tüntetőkkel csatázó rendőrök után koslatnom a városban, de úgy döntöttem, leszarom. A dolgok elérték azt a szintet, ahol az ilyemsi már nem tud izgatni.

Csodák csodája, kiderült, hogy a megállapodás a magyarság egyetlen legitim képviseletével nem volt igazán nyerő, lévén a csoport befelé sem legitim. Nem tudom, ki csodálkozott, amikor a tüntetők sátraiban veszélyes anyagok egész kis arzenálját találták; én biztosan nem, lévén a Kossuth tér egyetelen összetartó eleje a l’art pour l’art balhé iránti ellenállhatatlan vonzódás. Szegény, alkotmányozó nemzetgyűlést követelő kis faszkalapok szellemi szintje megreked ott, hogy tűrhető színvonalon képesek kockaszenet zokniba gyömöszölni; nem hiszem, képesek lennének felfogni például azt, az eredetileg tegnap estére tervezett alkotmányozó nemzetgyűlés miért lett volna alkotmányjogi nonszensz.

Kár volt hát velük megállapodni: lehetett tudni, hogy ez a csürhe vaskos biztonsági kockázat, akik számára már a legitim magyar miniszterelnök felbukkanása is merő provokáció. A rendőrségnek tennie kellett volna a dolgát, és a különösen védett személyek érdeképben idejekorán el kellett volna távolítania őket a térről. Mindenféle egyezkedés, könyörgés, hússzori ultimátum nélkül. Akkor nem 23-án reggel kezdődik a fogócska ezekkel a faszokkal, hanem pénteken, nincs kollízió a békés tüntetőkkel, és talán Révész Máriuszt sem verik rommá.

Ami utána következett, az méltó volt a hazai söpredék IQ-jához: a magyar tüntető szimbolikus tere, úgy látszik, most már megváltoztathatatlanul az Erzsébet híd. “Ha valami gáz van” — szól a csürhe kollektív tudatalattija — “foglalj el egy hidat, és kezdj ott felépíteni egy új civilizációt. Abból nem lehet baj. És ha az egészet leöntöd benzinnel, az maga a forradalmi Hawaii.”

Nyilván arról van szó persze, hogy ez az agyatlan csőcselék azt képzeli, hogy az egész ország mellettük áll, csak nélkülük nem mer mozdulni: mindig azt gondolja, már csak pár utcakövet kell feltépni, már csak pár barikádot kell összetákolni, és a népharag tényleg elsöpri végre a kommunistákat. Ha ezért beverik az orrukat, én nem tudom őket sajnálni. De a rendőrséget se, akik azt képzelték, hogy a könnyes szemű, fátyolos hangú könyörgés és három végül feladott ultimátum majd csöpögtet némi józan észt és jóindulatot ezekbe a tömör beton koponyákba. Elég lett volna egy, szakmailag átgondolt ultimátum, aztán lehetett volna nyomni a könnygázt már pénteken.