Egy bátor szarjancsi éppen vagy hatszázadszor mutatja be, milyen vicces is lángoló autóra petárdá dobni, amikor kiérünk a Szabadság térre. Ekkor már vidáman ropog a tűz a tévé-székházon is, egy akrobatikusabb hajlamú radikális gyerek éppen az egyik ablakpárkányon áll, és egy cserepes pálmát bunkóként használva tördeli be az ablakokat. Páran egy vízágyús rendőrségi rohamkocsin ugrálnak — ahogy egy arra járó ismerőstől megtudom, beleragadt a sárba, és kis híja, hogy a benne levő öt rendőr nem égett benne. Azóta már csupaszra lett fosztogatva.

Elég kevesen vannak egyébként, mármint ahhoz képest, hogy elvileg forradalom van, a Múzeumok éjszakája alighanem jóval több embert mozgat meg. Jómagam forradalmárokat sem annyira látok, részeg szarjancsikat, fidesztüntető, kíváncsian nézelődő, fiatal párocskákat és pár vén faszt annál inkább. A rendőrség enyhén szólva sincs a helyzet magaslatán, jómagam mindeddig azt képzeltem, hogy Magyarország azért jogállam, és egy kisebb méretű csőcselék előírásszerű szétveréséhez nem kell egy egész éjszakát várni.

Átmegyünk a Kossuth térre, ahol pillanatnyilag tényleg csak egy pár tucatnyian vannak: egy vén fickó seggrészegen anekdotázik a rendszerváltás utáni időkről; füle meg farka nincs a történetnek, de mindenesetre valami olyasmiről lehet szó, hogy a bíróság hogyan nem engedte, hogy ő képkockánként lejátsszon egy ötvenhatos videofelvételt.

A tűzoltás feltételei lassan megteremtődnek, a felgyújtott autókat meg a tévészékházat eloltják; a diadalittas söpredék ki-be mászkál a székházból. Egy huszonéves csajszibararck talpig magyar zászlóban elsétál mellettünk; “be-vet-tük”, “be-vet-tük”, rikoltozza. A magyar zászló úgy látszik, trendi ma éjjel; a legröhejesebb talán az a kopasz, akinek zászlóját a “Hungary” felirat díszíti. Rendőrségi fellépés még mindig nincs; ahogy némi várakozás után kiderül, a szükséges rendőri erők még mindig nem állnak rendelkezésre.

“Két-háromszázezren kellene, hogy itt legyünk, bassza meg”; “Hát ez kellett neki, hát most megkapták”; “Semmit nem tudtam már ellopni a rohamkocsiból, annyira üres”; “Ne mászkáljál bazmeg, nem látod, hogy fényképezek” — ezeket a mondatokat csípjük el. Közben egyre többen jönnek ki a TV-székházból, és újra és újra elmondják, hogy odabent már gázálarcos rendőrök vannak. A székház környéke most már sokkal inkább áraszt valamiféle nyugodt, kissé álmatag hangulatot, mint amikor még kétméteres lángok lobogtak az épület előtt. Akkor egy hajszállal könnyebb volt elhinni, hogy nagy a gáz, és gyakrabban volt rá szükség, hogy emlékeztessük magunkat, hogy ez a pár ezer seggfej egy nevetségesen törpe minoritás.

De azért van valaki, aki négy éve lengeti előttük a vörös posztót, hogy majd eljön az idő, amikor legálisan “mozdulhatnak”. Hát most elfogyott a cérnájuk szegény, szerencsétlen szaragyúaknak, a rendőrség meg, amelyik máskor, ha mondjuk fotoriporterek molesztálásáról és bántalmazásáról volt szó, meg felkészületlen volt és összefosta magát. Mindannyiuknak gratulálunk.