Most, hogy a kormány is elfogadta a Zöld könyvet, nem pöckölvén azt vissza további átrágcsálásra az egészségügyi miniszternek, ideje nekünk is belelapoznunk. Elég tanulságos olvasmány, és sajnos azt kell mondanom, megközelítését tekintve remekül illeszkedik a kormány jelenlegi reformelképzeléseinek sorozatába: hótton kidolgozatlan, kérdéses a megvalósíthatósága, ugyanakkor a lakosság cseszegetése a rendszer egyik sarokpontja.

Ha másra nem, arra mindenképpen jó ez a kis kiadvány, hogy a helyzet katasztrofális mivoltával tisztába jöjjünk. Brutálisan rosszul allokált erőforrások, rossz finanszírozási rendszer, a minőségi kontroll tökéletes hiánya és a betegek kiszolgáltatatottsága — olyan tényezők ezek, akik nagy meglepetésként aligha érnek bárkit is, ám most még nemzetközi összehasonlításban is láthatjuk mindezt.

A gázok ott kezdődnek, amikor a dokumentum a megoldási javaslatokra tér át. Számomra ugyanis egyértelmű lenne, hogy a hangsúlyt az egészségügy szereplőinek piszkatúrájával kellene kezdeni: bevezetni egy korrekt és megkerülhetetlen minőségbiztosítási rendszert, át kéne gondolni, hogy mit tud finanszírozni a rendszer és mit nem; az erőforrásokat pedig egy gyökeresen új modell alapján újra kellene osztani. Sajnos a tanulmány mintha ezzel foglalkozna kevesebbet.

Természetesen nyilvánvaló az is, hogy a társadalom tagjainak is tisztába kellene jönniük egy-két alapdologgal; mondjuk hogy az egészségügyi ellátás pénzbe kerül, hogy semmi sincs ingyen stb. — ugyanakkor azt gondolom, hogy ez messze ráérne addig, amig nincs meg az a pálya, amire az egészségügyet már sikerült ráállítani.

Fasza dolog ez a vizitdíj például, könnyfakasztó, hogy micsoda korrektséggel képesek a Zöld könyv szerzői érvelni mellette. Csak mondjuk akkor, amikor az embert a rendelőben nem egy orvos, hanem egy nővér fogadja és ad neki receptet (csak a közvetlen ismeretségi körömben kétszer esett meg ez az eset), akkor az embernek az is eszébe jut, hogy talán ez az egész receptmizéria átgondolásra szorul. Mert ha egy fogamzásgátlót vagy esemény utáni tablettát csak receptre, tehát orvosi jóváhagyásra lehet kiadni, akkor ez miért nem vonatkozik arra az időszakra, amikor a kedves doktornő szabadságon van? Szintén orvoshoz kell fáradnunk, hogy a jogosítványunkat meghosszabbítsuk — de aki esett már át mostanában ilyen procedúrán, annak pontosan tudnia kell, hogy az a fél perc, amiért még ráadásul öt rongyot is ki kell pengetnünk, szintén csak a "beteg" cseszegetésére jó. Amíg nem csak akkor kell orvoshoz rohangálnom, ha orvosra van szükségem, addig nincs is miről beszélni.

Hasonlóképpen nyilván a kórházi hozzájárulás sem fog semmiféle tudatosságot sem kinevelni mondjuk az orvostársadalomtól való rettegésre szocializált nyanyákban. Mint egy orvos fia, pontosan tudom, hogy a rendszerben bőven van elég kiskapu a villámgyors, soron kívüli, csúcsminőségű ellátás biztosításához — és nyilván, aki csak a szokásos díjat fizeti, azok előtt ezek a kapuk a későbbiekben sem fognak megnyílni. Attól, hogy valakit másodszor is megfejnek, attól még nem lesz kiszolgáltatottabb helyzetben — egészen addig nem, amíg a betegjogok érvényesítésének nincs kőkemény, államilag biztosított rendszere. Ahol az ez ellen vétő kórházakat, illetve orvosokat brutális hatékonysággal büntetik meg. Nemrég elég aktívan kerestem a módját, hogyan lehetne egy öregasszony kicsúszott katéterének visszahelyezését tévénézési okokból halogató nővér pofáját beleverni valamibe, de nem igazán találtam semmit, ami elég kemény és dudoros lett volna. Ugyanakkor az én látogatottam az általam kiváltott ramazuri következtében hirtelen három fokozattal több figyelmet kapott. Magányos, elesett, paraszolvencia-képtelen szobatársa továbbra is le volt szarva.

Egy örvendetes mozzanat lehetne a különböző ellátási szintek bevezetése — az utcán meghalni senki nem fog, bizonyos ellátásért cserébe már megéri nem elcsalni a biztosítási járulékot, és aki többet akar, az fizethet többet is. Persze ehhez is szivárgásmentes, agyonellenőrzött finanszírozási rendszer kell. Az adófizetők cseszegetését ugyanis akár már holnap meg lehet kezdeni — érdemi reformokhoz viszont kiforrott koncepcióra, politikai elszántságra, és a jelenlegi, retrográd rendszer szétverésére lenne szükség. Konfliktusokat kell vállalni. A Zöld könyvből nem derül ki, hogy erre megvan-e a megfelelő akarat és erő.