A sértődős miniszterelnök

Midnig remekül szórakozom, amikor egy miniszterelnök besértődik — elvégre ilyenkor mintha elfelejteni látszana, hogy ő csak max az első az állam közszolgáinak sorában. Jól besértődni azon, hogy a cégtulajdonosok nem rajonganak az adófizetésért — nos, legalábbis annyit mondhatok, hogy ez nem vall különösebb politikai éleslátásra.

Pláne, hogy a szóban forgó gazdasági szereplőknek valamelyes igaza azért csak van: Magyarországon jelenleg kurva magasak az adók. Én legalábbis azt gondolom, hogy amikor jövedelmének kvázi felét zsebre rakják, akkor egy kicsit túllő a célon a kormány.

Ugyanakkor persze nyilvánvaló, hogy ahhoz, hogy az adócsökkentéshez végre amúgy istenigazából, és nem csak mindenféle számmisztikai bravúrok révén hozzá lehessen látni, ahhoz az kellene, hogy a magyar átlagpolgár is kilépjen a hisztérikus kisgyerek szerepköréből és nem követeljen semmit az államtól, ami nem jár feltétlenül. Ne várjuk el, hogy minden irracionálisan olcsó legyen, ne várjunk lépten-nyomon kedvezményeket — vagy ha várunk, hát legyünk rohadtul tisztában azzal, hogy az államnak egy kanyi vasa nincsen, amit a zsebünkbe csúsztat, azt előzőleg onnan vette ki.

Persze a jobboldalnak ma ez még mindig nem elfogadható — naponta jelennek meg a jobboldali sajtóban a legkülönbözőbb kirohanások, amelyek azt hivatottak igazolni, hogy a mostani kormány pusztán afféle magában való gonoszságból, mintegy reflexből rabol le bennünket. Tiporja az állampolgárokat, hogy azok végképp talajt veszítve ismét kommunistává silányodjanak, vagy valami ilyesmi. Lett volna Orbán a miniszterelnök, rögtön pénzfolyamot fakasztott volna a Kossuth téren.

Azért, ha Gyurcsánynak, négy elbaszott év után egy kicsit kisebb lenne az arca, azt nem bánnám olyan nagyon.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.