Mesterjátszma

Chris Wilton a szegénységből küzdötte fel magát élvonalbeli profi teniszezővé — majd, miután rájön, hogy legelső már sosem lesz, kiszáll, hogy valami másba kezdjen. Egy exlkuzív klubnál lesz tenisztréner — az ottani klientúrája révén villámgyorsan bekeveredik a felső tízezerbe.

A főszereplő igen érdekes figura: udvarias, művelt, elég öntudatos ahhoz, hogy semmit ne próbáljon meg elérni — és elég okos ahhoz, hogy elfogadja az útjában kerülő lehetőségeket. És tombol benne a teniszpályáról rajta ragadt konok küzdőszellem. Hamarosan egy kapcsolat kezd felépülni közte és egy ügyfelének (és lassan barátjának) húga között. A dolgok akkor kezdenek becsavarodni, amikor egy rövid de annál húzósabb flörtbe bonyolódik egy fiatal, dögös színésznővel, aki szintén alulról jött, és aki…

Innentől kezdve már minden vaskos spoiler lenne — maradjunk csak annyiban, hogy Woody Allen zseniálisan keveri a kártyákat. Finom, összetett kapcsolatok, remekül megformált jellemek, mesteri game-ek az egyes szereplők között. Mindenki meg akarja kapni, amit akar: a felelségek kisbabát, az apósok és anyósok szimpatikus vőket és menyeket. A szegények pénzt akarnak, a gazdagok elégedett életet. Az egyre bonyolultabb és húzósabb sakkparti nagy tétje: összejöhet-e minden mindenkinek.

Oda van téve ez a film nagyon, a végén egy akkora csavar van, hogy kombináljunk akármilyen gyorsan, a végén úgyis a hátunkon végezzünk, fejünk nagyot koppan a padlón és elhűlve bámuljuk a stáblistát.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.