Nagy gazdasági lángelme nem vagyok, és hányok a szép nagy állami tulajdontól — mi a francnak az államnak tulajdon, amikor sokszor egy önkormányzati ügyfélszolgálat sem képes normálisan működni — de azért a mostani privatizációs trükközések már nálam is leverik a lécet. Nem annyira tényüknél, mint inkább mögöttes indokaiknál fogva.

Ennek a fajta költségvetési és államadóssági lyuktömködésnek ugyanis megvan az a kettős kára, hogy egyrészt mindent csak egyszer lehet eladni, másrészt pedig ez valahogy mindig elaltatja még a döntéshozó politikusokat is. Oké, az államháztartási hiányt, ha már egyszer elcseszték, valahogy szintre kell hozni, de sose gondoltam, hogy ez lehetséges lenne valamiféle varázspálca-suhogtatással.

Magyarán leszarom, hogy a Mol állami tulajdonban marad-e; azt viszont kurvára nem szarom le, hogy ez egyben az önkormányzati választásokig való időhúzásig is kikövezi-e az utat. Mert ha kikövezi, én nagyon morcos leszek.