Foucault inga light

Dan Brown: Angyalok és Démonok

Dan Brown: A Da Vinci kód

Felkészülendő a hamarosan (cirka két hét múlva) esedékes Da Vinci kód bemutatóra, rátettem a kezem a könyvre, hogy igazi pengés újságíróként mehessek a moziba. Aztán, amikor egy nap alatt ledaráltam az egészet, azon kaptam magam, hogy már az Angyalokat és Démonokat és bevettem. Na, ez egy kicsit behúzta a kéziféket, de nem nagyon.

A szerzőt Indiana Jones tuti nagyon megihlette, de még mintha Eco Foucault-ingája is befigyelne egy-egy sarkon; csak hát amíg Eco tisztában volt vele, hogy az emberi fantáziában is lehet akkorát kalandozni, hogy aztán jól belehalunk, Dan Brown nem tud lemondani a süvítő pisztolygolyókról és a záró szexjelenetekről. Ami biztos, az biztos. S hogy ne legyen olyan uncsi az élet, a biztonság kedvéért most nem egy zsernyák, hanem egy fáradt, intelligens arcú Harrison Ford hasonmás művészettörténész a nagy, pörgős hajszák főszereplője.

Kár lenne azonban a könyveket agyonfikázni, mert műfajukban nagyon is jók. Fordulatos, több főszereplős sztori, érdekesen váltogatott perspektívák és idősíkok, viszonylag kevéssé elcsépelt fordulatok (azért a Da Vinci kód végén a hatezer-háromszázhuszonkettes számú csavar már egész jól látható). Az alapmotívum mindig ugyanaz: nagy klasszikus műalkotások tövében rosszalkodó titkos társaságok, összeesküvés-elméletek és mindenki üldöz mindenkit feeling. Néha az elrugaszkodás a realitásoktól egy kicsit rázósabb a feltétlenül szükségesnél, néha a csúsztatások egy kicsit átlátszóbbak az igazán nyerőnél — de ha valami nagyon csúszósat akarunk olvasni, hát ez bőven megteszi.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.