Levelet kaptam Kovács Pistitől, hogy nézzem meg és szeressem meg az új kampányfilmeket. Megnézni megnéztem, de utána nem megszerettem, hanem irritációtól reszketve vertem le a falat a koponyacsontommal a szobám valáról.

Az a para ugyanis, hogy Kuncze Gábor, még ha pártelnöknek esetleg elmegy is (nb. szerintem nem megy el, az SZDSZ-nek lassan nem is vérfrissítésre, hanem egyenesen vérátömlesztésre lenne szüksége, Kuncze Gábort meg el kellene suvasztani valami rendkívül megtisztelő, ámde a párt számára kevésbé ciki posztra — humora ugyanis elég jelentékeny mértékben elbágyadt az utóbbi időben, sőt, lassan egy sajtótájékoztatót nem tud megtartani elakadás nélkül), filmsztárnak azonban gázabb a “kurva gáznál”, mondhatni a fasorban sincs. Az első, ahol mintha a Mátrix című film szuperszámítógépének operációs rendszerében, a Constructban állnának (ti. egy bazi nagy fehérségben), a magyar politikai kreatívok különösen gyászos sírkövének is felfogható.

Most, hogy így visszagondolok, az SZDSZ valamennyi kampányában volt olyan, javarészt Kuncze Gábort is újrahaszonsító, negédes elem, amitől nekem lüktetni kezdett egy ér a tarkómon, és kitört rajtam a szemrángatózás. Annyira szeretnék hangsúlyozni, hogy ők mennyire jópofák, kedvesek és emberközeliek, hogy az már fizikailag fáj. Politikust választunk, vagy mi a franc, ha szabad kérnem, ne kedves és gyerekbarát, hanem egy pengeagyú, kőkemény profi image-t próbáljanak nekem eladni, egy olyan emberét, aki a munkájához nem delirál hozzá mindenféle spirituális tartalmakat.

Ratyi kis filmecskék tehát ezek — ha már ott voltam, végignéztem az összeset a reggeli kávé mellé. A poligráfos, legalább önironikus darab mellett még Magyar Bálint volt még a legjobb, semmi mást nem mondott, mint amit az összes létező nyilvános szereplése alkalmával szokott. Csak hát ez egy újszerűségre és kreativitásra hajtó kampány esetén nem feltétlenül egy kifejezett előny.