Hazafelé

Késő este, körút. Öregember fekszik a hátán, agyonkopott bőrkabátban, iszonyatosan mocskos nadrágban. Jönnek-mennek mellette az emberek, nem háborgatják magánéletében.

Mélyinterjúm első kérdésében arra lennék kíváncsi, szeretne e felállni. Belenéz a szemembe, majd közli, ahhoz képest, hogy totál fogatlan, meglepő artikuláltsággal, hogy momentán éppen erre törekszik. Felsegítem, ahogy közel kerülünk egymáshoz, már érzem, hogy fürdeni se nagyon fürödhetett itt az imént.

Fél kézzel a falnak támaszkodik, majd kifejti: itt lakik a sarkon túl, és nagyon szeretne már hazamenni. El is indul, értékelésem szerint lassan és biztosan. Megkérdezem, van-e valamire segítsége, hívjak-e orvost vagy ilyesmi. Nem kell, nem kell. A beszélgetést befejezettnek nyilvánítom és otthagyom.

Fél óra múlva megyek visszafelé, a falnak támaszkodva ül a földön és két mentő vizsgálja éppen. Ahogy elmegyek mellette, a hajam is égnek áll, amikor a szemembe néz és rám mosolyog.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.