Egy pisilés története

Ülök a metrón, épp lapoznék a Magyar Nemzet seggnyalási rovatában, amikor egyszer csak egy vidám kis patakocska kezd el szaladni a lábam előtt. Felnézek: bűzlő, seggrészeg manus, épp most hugyozta össze magát.

Segíteni a dolgon már nem lehet, de be talán már ne itt szarjon, meg lehet, hogy rókázásra sincs szükség. Megpiszkálom a lábammal, hogy felébredjen. Persze a katatónia eme határmezsgyéjéről nem ilyen gyors a visszatérés.

Valaki ekkor kezd el rikácsolni a hátam mögött. Szőkére festett hajú, agyonrúzsozott tyúk, kifejezetten az a típus, aki az őrületbe kerget bennünket az ügyfélszolgálaton: most éppen azért oszt, hogy hagyjam békén, ne ingereljem a részeg állatot. Fosik rendesen, szemlátomást retteg mindentől, ami kizökkenti őt a saját kis világából: behugyozott hát behugyozott, hagyjuk békén és nézzünk félre.

Epilepsziás rohamot azonban akkor kap, amikor megkommunikálom a vezetővel, hogy le kéne szedni az illetőt a metróról; rikácsol és ordít, hogy ő ezért fogja lekésni a buszát. Próbálom neki magyarázni, hogy az illető akár a saját hányásába is belefulladhat, ha így itt marad, tulajdonképpen már van is egy helyes kis hányásfoszlány a szája szélén, de nem érdekli. A lényeg, hogy mindenki törődjön a saját dolgával, ő hadd ne foglalkozzon senkivel, hadd tűnjön el a nagy büdös semmibe.

Jön a biztonsági őr, lelapátolja a részeg manust a metróról, szemlátomást nincs abban az állapotban, hogy egyáltalán megmozduljon. Valaki tesz egy levélkét a kis kárpithuzatra: lehetőleg csak rá, aki kifejezetten szeret mások ürítésében üldögélni, a szőke lotyó meg már szinte nincs is magánál. Érdekes módon mindenki más érti, miről van szó, amikor én is leszállok, valaki még oda is köszön nekem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.