Kikapom a nyomtatóból a papírt, borítékba ragasztom, felkapom a dzsekimet, felveszem a csúnyábbik bakancsomat, majd nyomás a Mammut I bejárata — showtime.

Kedden hívott fel valahonnan öt év távlatából egy Neo nevű állítólagos ismerősöm — kapcsolatunk saját bevallása szerint is kimerült abban (ha egyáltalán), hogy egy irodában tartózkodtunk valamikor; még a munkahelyünk sem ugyanaz a hallgatói önkormányzat volt. Még most sem túl hosszú pályafutásom legelején még a mostaninál is nagyobb niemand voltam, amikor tehát bejelentette, hogy egy ismerőse szeretne engem alkalmazni, és rám gondolt, már sejtettem, miről van szó. Amikor az ismerős ismerőse, egy kellemes hangú hölgy kifejetette, hogy igen, egy kis cége van, aminél szüksége lenne valamiféle segítségre, ahol kezdetben alig tudna nekem többet fizetni havi negyedmilliónál, de később, amikor már több mindent rám tud bízni, akár feljebb is mehetünk, már pontosan tudtam.

Részleteket persze csak és kizárólag csak személyesen, hiszen a bizalom és a szimpátia is nagyon fontos; szóval találkozzunk, de nagyon gyorsan. Nekem a hétvége a jó. Az már késő. Akkor is. Na jó, vasárnap, délután öt, Mammut I, de írjam fel jó vastagon a határidőnaplómba, mert ez nagyon fontos.

Útközben elhatározom: én leszek a Nehéz Eset Csodabogár.

Nagy gondot fordítok rá, hogy én legyek az első, én is vagyok az első. Egy mobiltelefonnal betájolnak — remek kiállású, pengés kis üzletassonnyal fogok ám kezet, nem valami tétova kis bölcsészgirllel, csak úgy süt róla a határozottság, az önbizalom és a kompetencia. Ha tényleg elhinném, hogy egy ilyen távolságú kontakt révén tényleg szert lehetne tenni valami munkára, hát most tuti összetöppednék, de nem ez a helyzet.

Menjünk egy kávézóba. Oh, ma még nem ettem semmit, rúgom az első isteneset az üzleti tárgyalások első számú aranyszabályába — némi, minimális huzakodás után átmegyünk a Burger Kingbe, ahol bemutatom Trychydts Hamburgereltüntető Trükkjét. Döbbenten nézi, hogyan tűnik el a menü az arcomban — találkozásunktól számított tíz percen belül pedig ismét a Mammutban vagyunk, mert bágyadt kísérletem arra, hogy ott is maradjunk, kudarcba fulladt. Pedig mennyivel egyszerűbb angolosan távozni, ha már fizetett az ember — eddig tehát egy-egy.

Amíg odaérünk, a masszív kérdezősködésnek engedve pár ügyes ecsetvonással vázolom alteregóm portréját: fanatikus filozófushallgató, filozófusnak is készül, tizenkilenc éves kora önfenntartó, de nem nagyon érdekli a pénz — közben tartom a szemkontaktot, amennyire csak lehet, de meg vagyok ám szondázva rendesen; komolyan megküzd azért, hogy kimondjam: igen, nagyon-nagyon szeretnék sok pénzt keresni. Ezt azért mégsem mondom ki, sőt, ráerősítek a kemény, szókimondó image-re; hadd szívasson csak erősebben. Rá akar gyújtani, sorry, “asztmám van” — ennyire már ne legyen nyeregben.

Elég sokat kiadok “magamból”, mire végre elkezdődik az előadás — közben már félig-meddig be is vagyok hívva egy másnap esti, éjszakába nyúló kis felvételi beszélgetésre. És csodák csodája, a papíron szépen lassan körvonalazódni kezd egy befektetésárulási konstrukció, ahol, túl azon, hogy egy befektetést kéne árulnom, még másokat is be kéne szerveznem erre.

Ez utóbbi konkrétan már nem hangzik el — egyszer már megpróbáltak beszervezni arra, hogy áruljam pont az Allianz életbefektetési szolgáltatását, nem látom szükségét, hogy ismételten végigzongorázzuk ugyanazt. Persze, ha igazán törekednék a teljességre, akár végig is játszhatnánk, hiszen vallatóm nem játszik rosszul. Az előadás minden mondatára jut három kérdés, és hiába igyekszem tudatosan fejleszteni gazdasági általánosműveltségemet most már ötödik éve, Misty Steele az élő fába is beleköt: az egész alig barátságtalanabb egy csúnya szigorlatnál. Ki van ez találva rendesen arra, hogy mire eljutsz addig, hogy ajánlatot tegyenek neked, addigra kiderüljön, hogy egy inkompetens hülye vagy, aki eddig szinte még semmire sem gondolt az életben. Nehogy már te dönthetsd el, hogy mit akarsz és mit nem, hidd csak el szépen, hogy csak az hiányzik neked az életben, hogy minden valaha volt ismerősödet felhajtsd, és az agyukat fűzögesd.

Lassan viszont már sok is a jóból, úgyhogy amikor arra a felvetésemre, hogy mondjon most ő minimum tíz mondatot úgy, hogy nem vizsgáztat közben, az a válasz, hogy ő válogathat a potenciális munkatársak közül, úgy érzem, itt az ideje fordítani egyet a játékasztalon. Odacsúsztatom neki a borítékot.

Furcsállja, hogy le van ragasztva, egyáltalán, az egész szitu alighanem kimaradt a pengeképző tanfolyam példatárából; azért elolvassa. Érdekesen rángatózik az arca, fel is van koccanva egy kicsit, meg zavartan is mosolyogna, ha ez nem ellenkezne az általa elképzelt légkör alaphangulatával.

Alig állom meg, hogy ne visítsak, annyira kizökkent a szerepéből. Vacog még ezt azt, de én már öltözködöm.

A meghallgatásnak vége.

Kedves Ismeretlen!

Rettenetesen megtisztel, hogy engem szemeltél ki erre a remek ajánlatra — fantasztikus üzleti érzékkel rendelkezhetsz, ha évek távlatából, egy totálisan futó ismeretségen keresztül kiszúrtad bennem a tehetséget. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak végighívsz mindenkit, akik szerepelnek lúzer ismerőseid telefonkönyveiben?

Sorry, de akármit is kellene árulnom, legyen az thaiföldi akciós koton, kozmaálló edény vagy valamilyen pénzügyi szolgáltatás, nem fogom árulni; megtisztelő ajánlatodat éppen ezért vissza kell utasítanom. Alkalmatlan vagyok arra, hogy másokat olyasmire próbáljak rábeszélni, amire nincs szükségük; az pedig egyenesen az elveimmel is ellenkezik, hogy az idejüket feleslegesen raboljam mindenféle kamu találkozókkal. Nem vagyok ugyanis díler, hülye meg aztán végképp nem; újságíró vagyok.

Ezúton is hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy meginvitáljak egy rólad és kettőnk remek találkozásáról készült cikk bemutatójára, amit az I hate it here című kis lapocskában, a

http://ihateithere.freeblog.hu

oldalon tekinthetsz meg, ma estétől kezdődően. Remélhetőleg sikerül majd hozzájárulnom ahhoz, hogy minél kevesebb embert tudj megkörnyékezni azzal az átlatszó és gyerekes szöveggel, amit lenyomtál nekem a “cégedről”, a “bizalomról” és a “szimpátiáról”.

Üdvözlettel,

Trychydts

Budapest, 2006. 03. 12.