Lovas István gerincoszlopa már alighanem valamely gyűjtő természetű honpolgár honlapján díszeleg — a szerző szokás szerint most sem rest összefosni magát, csak hogy az általa baloldalinak tartott sajtó szabadságát egy kicsit még tovább korlátozhassa. Többször megismételt véleménye szerint nekünk szervilisen rettegnünk kellene a muzulmánoktól, legyenek azok terroristák vagy iszlám lelkületű pénzemberek.

Elképesztő, hogy fizikai valójában jelen lehet egy olyan újság akár eme isten háta mögötti, provinciális kis porfészekben is, amelyik nem a sajtó szabadságát tartja elsődlegesnek. Különösen sajátos ez egy olyan író szájából, akinek a szabadságát szintén meglehetős gyakorisággal korlátoznák a baloldali politikusok — Lovas István gyűlölettől fröcsögő, az érveket, vagy egyáltalán, az intellektuális tartalmat teljes egészében mellőzni képes publicisztikai bravúrjai már többekkel mondatták ki: valamit tenni kéne ez ellen. Bullshit volt persze ez is; csak hát a liberális sajtónak nem az volt a válasza, hogy amit gyűlölünk és megvetünk, azt be kéne tiltani. Véleményem szerint a Lovas István átlal delirált ország egy gusztustalanul klerikális, szervilis, fantáziátlan, militáns rémuralom lenne; mégis, ha valaki Lovas arcát be akarná fogni, hát nem sajnálnám a fáradságot, hogy kiálljak mellette. Lovas ugyanakkor nem egyszerűen a neki nem tetsző vélemények ellen küzd — kussolást akar.

Nem gondolom, hogy mások vallását vagy meggyőződését gyalázni szép dolog — na de szólásszabadságnak épp azt nevezik, könyörgöm, amikor a periférius vélemények is hangot kaphatnak. A nyájjal bégetéshez nem kell engedély. Együtt élni azokkal, akikkel nem szeretünk együtt élni — na, valahol itt kezdődik a tolerancia. És valahol itt végződik a mai magyar jobboldal felfogóképessége.