Szilveszter az utcán

A Fiatal visszafordul, hogy visszavigye az imént elcsórt tűzőgépet abba az éjjel-nappali fénymásolóba, ahol az imént sokszorsíttattam neki a saját készítésű újságját. Megadóan várom, hogy az öreg megint belekezdjen abba a halk, monoton darálásba, amivel fél hét óta mossa az agyamat.

Szerencsére arról már sikeresen leszoktattam, hogy felszólítson, hogy időnként én is kérdezzek valamit — amikor egészen konkrétan rákérdeztem, hogy mégis, mi lehetett az a nagy szemétség, amivel az asszony az utcára trükközte, mintha elvágták volna ezt a szálat. Viszont a sok ismétlés és variációnak hála már egész jól tudom, hogy valaha a legjobb szabónak tartotta magát a városban, talán valami sportriporter is dolgoztatott nála, akit én, ez a fiatal semmirekellő persze nem ismerek. Eredetileg Nyíregyházáról származik, járt a papneveldébe, a Rákóczi útra járt egyetemre — vagyis valami szabóképzőbe, ahol még szakoktatói minősítést is szerzett. Ez egyben pszichológussá is teszi. (Mintegy mellesleg masszívan rasszista, elmeséli életem legdurvább cigányvicceit, egy boltból kifordul a cigányszag miatt, holott ott aktuálisan cigány tuti nem tartózkodik.) Beszélgetésünk másik szála annak bizonygatása, hogy én egy fiatal, szűk látókörű, semmihez sem értő senkiházi vagyok. Harry Potterből és a Gyűrűk Urából egészen jól vizsgáztam, a szakállas vicceinek is szerencsésen lőttem le a poénjait (na, mi hiányzik egy zsidókkal teli repülőgépről?), de sportolókból és sportújságírókból egyáltalán nem vagyok a topon. Talán a legcikibb, hogy a fényképezési stílusommal sem tudom elnyerni a megelégedését, márpedig nekem nagyon kell az a kurva fotoriport. Mindenesetre “mindig elszalasztom a pillanatot”.

Az előbb, a fénymásolóban valóságos megváltás volt, hogy én lehettem hazai pályán — tudtam kezelni az önkiszolgáló fénymásológépet, elmagyaráztam az Öregnek, hogy az, hogy “Gandalf”, nem e-mail cím, ennek a segítségével bizony nem fog írni a fiának; a Fiatal csodálatát valószínűleg örök időkre elnyertem azzal, hogy nem szartam be a fénymásolós csajtól és alkudozás nélkül is ki tudtam fizetni a húsz darab újságot. Nem utolsósorban volt vécé, így nekem nem az utcán kell hugyoznom, ahogy azt ők ketten tették: a Fiatal mindenféle kertelés nélkül, az Öreg csak erősen húzódozva, mivel szemlátomást félt, hogy ezzel lerombolja a szememben szerzett renoméját.

A Fiatal kijön a fénymásolóból — mögötte a fénymásolós csávó, aki vigyorogva meglengeti felénk a visszaadott tűzőgépet. Gázolunk tovább a latyakban, ha jól veszem ki a párbeszédükből, végre, végre, végre valami beülős hely felé vesszük az irányt. Legalább másfél órát grasszáltunk ide-oda, mire találtunk egy ténylegesen nyitva tartó helyet. Villamosra szállunk, hihetetlenül túlvilági érzés ezzel a két figurával a BKV-n utazni, körülöttünk szilveszteresre sminkelt csajok jól öltözött fickóikkal; az egyik még be is szól nekünk (“nézd, csövesek”). Persze az állítás ténytartalmához kétség sem férhet, alighanem ősszel lehettek utoljára teljesen józanok, és hát persze a jellegzetes hajléktalanszaguk is megvan. Leszállunk, a Fiatal, ahogy egész este mindehol, most is körbetarhál mindenkit. Nem kell sokat eladnia az újságjából, enélkül is elég jól tejelnek neki — nem tudom biztosan, hogy a jó dumája és a viszonylag megnyerő külseje miatt, vagy mert szilveszter van. Mindenesetre amikor belép egy tejüveges ajtajú kaszinóba, azt már szilvesztertől függetlenül egy kicsit túlzásnak érzem, bikanyakú biztonsági őröket és masszív ökölcsapásokat vízionálok. Egy dobozos Gösserrel és egy ötszázassal jön ki.

Az Öregnek valami misztikus ipszilonműtéte is volt, valahol az ágyéka környékén vágták fel és kapott valami protézist, és szerinte rákja van, meg még hat hónapja hátra. Ez speciel nem látszik rajta, de amikor órákkal később, a Fiatal szállásán nem tudok kitérni azelől, hogy a férfivécében meg ne nézzem a sebhelyét, akkor azért azt legalább elhiszem, hogy valami valóságtartalma lehet a dolognak. Márpedig az, hogy ő soha nem hazudik, valamiért nagyon fontos neki — ha nem hallottam ötezerszer, nem hallottam egyszer sem. Elég lassan is jár, lépcsőzni még nehezebben tud — mászunk előre folyamatosan, a Fiatal rohangászik körülöttünk mint valami szőke, hossző hajú kölyökkutya, és nyomja a dumát a buliba igyekvőknek, később, a Belvárosban az utcán ünneplőknek.

Sikerül rosszkor fényképeznem, és egy álarcos hajléktalan (?) nekünk támad a barátjával. A Fiatal a kezembe nyomja a táskáját meg az újságját, és átmegy agresszívba. Az Öreg legalább annyira összeszarja magát, mint én — jóval kisebb a cselekvési szabadságom, mint egyébként, így nem igazán tudok mit kezdeni a helyzettel. Menjünk csak, menjünk, ne forduljunk meg, ne álljunk meg, ne nézzünk hátra, sürget minket a Fiatal. Megyünk hát. – Ez most már az én területem — vigyorog a Fiatal, és visszaveszi a táskáját. Most már ő is meg lehet róla győződve, hogy egy gyámoltalan félhülye vagyok, pedig hol vagyunk már a kora esti, rejtélyes körbe-körbe metrózásoktól, amikor egyetlen mondatot sem tudtam olyan hosszúságban, olyan szavakkal és intonációval elmondani, hogy értsék is. Kifejti, hogy nem elég mondanom, hogy újságíró vagyok, ezt bizonyítani is kellene — ő például már az, nézzem meg az újságját. A legfrissebb viccet, ami benne van, egy nyolcvanhatos Hahotában olvastam először.

Bemegyünk egy éjjelnappaliba, veszek én is egy feles körtét — egy szakértő szociálpszichológus nyilván úgy érezné, most kezdek feloldódni. Valójában azért veszek, hogy egy kicsit feloldódjak végre, de nem használ. Mászunk tovább.

Megérkezünk a Helyre, ami valójában egy meglepően kulturált söröző — a Fiatal a személyzet kooperálásával itt alszik minden éjjel. Tényleg elég népszerű itt, a “személyzet” pedig fiatal, csinos csajokat jelnt, de valamiért csípik a Fiatalt — le is fényképezkednek vele. Később jól szituált fiatalemberek jönnek be, nagy kézfogások, később pár ismerős taxis is befut. Most tényleg hazai pályán lehet. Az Öreggel sörözni kezdünk, a Fiatal játékgépezni, de nagyon durván: az este során eljátszik vagy négyezer forintot. Az Öreget egy ötszázasra vágja le, velem csak pénzt váltat — ahogy mondja, tőlem nem fog pénzt kérni. Nem szólok bele, nem azért vagyok ott, hogy neveljek, inkább fényképezek tovább, majd engedve egy megeresztett célzásnak, megkérdezem tőle, hogy lett hajléktalan. A szakmája kőműves-hidegburkoló, a családja rakta az utcára, részben mert elkövetett néhány szolidabb bűncselekményt, részben mert a viselkedése sem lehetett egészen szalonképes, de a részletekbe már nem avat be.

Lassan éjfél. Két sört már ittam, veszek még valamit, amivel koccintani lehet; az Öreg megpróbál egy ötezresre levágni a fotózásért, de végül nem fizetek neki többet, mint a Fiatalnak a fénymásolásért. Elszórakoztat a családi viszonyaiból kreált rejtvényekkel — kétszer házasodott, a fiát hónapok óta látta utoljára, a lányával évek óta nem tartja a kapcsolatot, amióta az beszólt neki azért, mert a Zastavájának/Zaporozsecének (?) felforrt a hűtővize. Az édesanyja, aki most is kihúzhatná a bajból, de már nem él, szintén kétszer házasodott, a nővére az első férjétől, de a második házasságából született. Őt se látta már nyolc éve.

Éjfél. Kocc-kocc, boldog új évet, elég röhejesen hangzik ez az adott pillanatban, talán a Fiatalnak lenne még esélye a talpra állásra, de kettejük közül ő a masszívabb alkoholista és játékszenvedélye sem viheti igazán előre. Elmagyarázza nekem, hogy akkor mutatnám meg igazán, hogy vagyok valaki, ha másnap délig velük maradnék, de ez már egy kicsit nekem is húzósan hangzik. Az mindenesetre jól esik, hogy úgy fog velem kezet, mint a haverjaival.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.