Jelen sorok írója rohadt tájékozott, így tudja, hogy a Narnia krónikái elsősorban nem azért van, hogy az ember seggre essen a váratlan fordulatoktól. Először is, egy gigantikusan nagy klasszikus, a Gyűrűk Urán sem izgult a nézőközönség nagyobbik része, azt mégis milyen botrányos szemét lett belőle. Én történetesen tizennégy éves koromban már vagy hússzor elolvastam – igaz, tizenkilencszer azon a dögunalmas nyaraláson, ahol csak ez az anyai küldemény mentett meg a agylágyulástól.
Szóval, nagy klasszikusról van szó, egy igazi, veretes gyerekmeséről; látvány kell ide meg vaskos tanulságok, egy kis eredetiség meg szép látvány. Eddig működik is a film; ugyanakkor azt is szépen demonstrálja, hová vezethet a korhatárcenzoroktól való rettegés. Ahogy jelen sorok írójának barátja dörmögte jelen sorok írójának fülébe a moziban: a film nagy találmánya a vér nélküli csata. Sajnos ez átvitt értelemben és szó szerint egyáltalán igaz: a rendező minden alkalommal elcsirkült, amikor a könyvben erőszak szerepel, a herceg max véletlen balesetből kifolyólag gyilkol, a hipervarázskard elsősorban szerszám és csak azután fegyver. De amikor aztán mégis vagdalkozásra kerül a sor, akkor láss csodát: a kardot is csak bunkósbotként lehet használni, mert akárhogy csapkodnak vele, vér nem lesz a dologból.
Sajna a már emlegetett erkölcsi tanulságok is nyálasabbak egy hajszállal az eredetinél. Akik pedig a keresztény szimbolizmuson készülnek elhányni magukat, hát azoknak üzenem, hogy akkor a Szárnyas fejvadásztól kezdve a Mátrixig egy nagy hányásfolt az egész filmtörténet.