Nem vagyok az a kimondottan rendőrhöz szaladgálós fajta. Amióta az édesanyám lakásában történt betörés ügyében másfél órát utaztam az ügyben egyetlen, magát illetékesnek érző rendőrkapitánysághoz, hogy aztán ott egy fénymásoló iratadagoló tálcájából kivett papíron, kézzel írhassak feljelentést, amit csak egy lepecsételésre méltatott az ügyeletes, azóta pláne nem. Egy alkalom van mindössze, amikor késedelem nélkül engedek a kísértésnek: ha észreveszem, hogy egy “anya” a gyerekeivel koldultat.

Egy kedves hölgyismerősöm nem is olyan régen sokkolva bélyegezte vadállatinak ezt a gyakorlatot, mondván, a gyereknek anyára van szüksége, nem engedhetjük, hogy elszakítsák tőle. Én meg azt gondolom, hogy ez a hipokrita hozzáállás nem csak, hogy teljesen fals, de szemlátomást működik is – különben nem csinálná a kutya se. Vajon azok a többnyire középkorú hölgyek, akik könnyes szemmel nyomják a Kálvin téren a Kícsí vagyok ééént vonító gyerekek “anyja” kezébe a százasokat, belegondolnak, hogy ezzel a szerencsétlen kis csiponyákok jövőjét cseszik el újra és újra?

Aligha. Persze a rendőrség is csak elég korlátozottan strapálja magát, az általam kihívott biztos urak rendszerint csak a cigányasszony elzavarására hajlandóak, jövő héten ott vonítanak megint. Holott hát a gyermeki személyiségfejlődésnek aligha tesz jót az aluljárók padlóján való hentergés és az egész napos monotónia.

Magyarországon persze az intézeti élet sem habostorta, távolról sem, az innen kikerülők szép nagy százalékban gyarapítják aztán a bűnözők és a prostituáltak népes családját; ám legalább esélyt adnak az embernek arra, hogy kezdhessen valamit az életével. Oktatják, ha nehezen és nem is igazán eredményesen, valami minimális civilizációs keretet adnak az életüknek.

Fedél Nélkült viszont mindig veszek – érdekes, a borostás, rosszul öltözött, valamilyen módon dolgozni próbáló férfiakra nem cuppannak ilyen buzgón az elkényeztett, szűk látókörű, szemellenzős, cukros agyú úrasszonyok.