Ha az ember tigrist öl, azt sportnak hívják, ha a tigris öl embert, azt vérszomjnak.

Egy népszerűsítő akció keretében két kormányzati színekben működő, önkormányzati képviselő rendőrt hívott egy érdeklődő eltávolítására. Túl azon, hogy az intézkedés bizonyára nagyban növelte a két politikus népszerűsítését, komolyan hozzájárult a demokrácia dicsőségéhez, az eset remekül példázza azt, hogy mit is gondolnak magukról a politikusok.

Ha én kimegyek az utcára, és kidboltatom a helyi kisbíróval, hogy szeretném, ha mindenki idejönne, és elmondaná, szerinte milyen jó fej vagyok, akkor alighanem csak egy elég súlyos lehülyézésben lenne részem; bár aligha jutna eszembe, hogy rendőrt hívjak, ha már egyszer én döntöttem úgy, hogy kihívom a sorsot magam ellen.

Sajnos mostanában divat lett az emberek közé merülés; a politikus szereti érezni, ahogy szerető népe körbe veszi – hogy az emberek többsége ezt arcpirító zaklatásnak veszi, az szemlátomást nem zavar senkit. Sőt, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnék, rögtön rendőrt hívnak.

A magam részéről sokkal nagyobb perspektívákat is látok ebben. Mondjuk mindenkit, aki nem beszélget elég rendesen vagy barátságosan a képviselő urakkal, akár nyomban le is lehetne tartóztatni; nagyobb stílű képviselők esetleg fakultatív jelleggel mozgósíthatnának pár aktivistát, akik jó példával állhatnának elő a követendő magatartást illetőleg. De akinek ez sem elég, annak aztán tényleg nincs pardon.

Déja vu.