Elég vaskos önálltatás lenne azt állítani, hogy jelen sorok írója igazi adószakértő lenne, aki a céges adótrükközés minden csínyát-bínját ismeri. Persze Gyurcsány Ferenc Magyar Nemzet által keltett cégbotránya most már jóval túlmutat a konkrét ügyön.

A helyzet ugyanis az, hogy a Magyar Nemzetnek konkrét üzleti érdeke fűződik ahhoz, hogy a 2006-os választások nyertese Orbán Viktor legyen: hogy mást nem mondjunk, nem kizárt, hogy a hatalomra kerülő jobboldali vezér nem csak híveinek, hanem az összes, befolyása alá tartozó költségvetési szervnek ajánlani fogja a Magyar Nemzet előfizetését – azt pedig már négy évvel ezelőttről tudjuk, hogy az állami hirdetések elhelyezésének inkább csak a fantázia szab határt. A Magyar Nemzetnek tehát akárhány pert érdemes megkockáztatnia, ha sikerül kiírni a címlapra, hogy “A miniszterelnök hazudott”, az neki akkor is komoly fegyvertény, ha két év múlva esetleg egy helyreigazítás leközlésére kötelezi a bíróság, aminek mondjuk (a helyreigazítás szabályaival szöges ellentétben, de a magyar sajtógyakorlattal remek szinkronban) mondjuk a színes hírek között vagy a sportrovatban fog közzétenni.

A Népszabadság tudósítása szerint persze semmi sem igaz az esetből, ám a maga részéről csak annyit jegyez meg: a Magyar Nemzet téved. Megható mértékű eufémizmus.

Már csak azért is, mert az itt közölt tények – ahogy az a Magyar Nemzet tévedései esetén általában szokásos – szöges ellentétben állnak azzal, amit a Magyar Nemzet állít. És míg mondjuk a Magyar Nemzet habzó szájjal tudósít arról, hogy az Élet és Irodalom pert vesztett, mert hatodszor már csak Fidesz-céget írt Fidesz-közeli helyett, vagy taggyűlésnek nevezett egy, a tagok által taggyűlésnek nevezett, jegyzőkönyvezett, ám a gazdasági jog szerint taggyűlésnek formai okoból nem nevezhető ülést – miközben a helyreigazítási kérelmek egyáltalán nem érintik a cikk lényegét, addig a Népszabadság csak annyit ír: a Magyar Nemzet téved. Ez talán egészen jól rámutat az ún. balliberális és az Orbán-lapok közötti legnagyobb különbségre.

Hja kérem, aki független, annak könnyű. Csermely Péternek, aki a Magyar Nemzet munkatársaként az nyilvánosság egyik egyetlen utolsó élharcosának tartja magát, például aligha az. Jó sok beleélés kellhet ehhez.