Az a benyomásom: nyolcezerháromszáztizenkettedik nekifutásra sem tudta a magyar kormány megtalálni a hangot a határon túli magyarsággal.

Amennyiben nem tűnt volna fel senkinek, hadd legyek én az első, akir rögzíti: volt itt egy népszavazás, ami kis leegyszerűsítéssel arról szólt, hogyan kaphatnának a határon túli magyarok állampolgárságot; mielőtt harmincnégy alternatívát tárnánk határon túli testvéreink elé, előbb talán erre kellene kakukkolni valamit. Vagy csak úgy jelzésértékűen odaröfögni, hogy tudjuk má’ végre, hogy a sok maszatolás és szónoki akrobatamutatvány után végül is mi a kormány álláspontja ebben a kérdésben. Igen vagy nem, yes or no, da ili nyet, tulajdonképpen tökmindegy, csak hagyjuk végre abba ezt a retorikai dagonyázást.

Amúgy a nemmel sem lenne semmi baj, hiszen származás alapján diszkriminálni más vagy akár a saját államunk polgárai között végső soron rasszizmus, akár tetszik ez nekünk, akár nem, akár illik ezt a határon túliak alá dörgölni, akár nem. Ma már a magyarság elsősorban kulturális identitást kellene, hogy jelentsen, bár a Fidesz biztosítékát alighanem óriási füstcsóva és vaskos amperszag keretében verné ki, ha egy magyar kulturális identitású román csak úgy magyar állampolgárságot kaphatna.

Miért is kaphatna? Magyar állampolgár legyen az, aki itt él, itt dolgozik, a szavazatának felelősségét maga nyögi, nem meg csak úgy hobbiból állampolgár, aki ide-oda pendlizhet. Lehet, hogy nekem még nem kell azbesztrikót varratnom a lángoló hazaszeretet miatt, de azért nagyon bízom benne, hogy nem csak extenzív Toldi-ismereteim miatt (hello, Mr. Dercze) van magyar személyim és szavazati jogom, hanem mert a nap huszonnégy órájában, a hét hét napján ide kötődöm, és nem mondjuk Kolozsvárra. Mondjuk Kolozsvárral sincs semmi baj, de vajh mit szólna az a határon túli magyar képviselő, akinek esetleg a politikai ellenlábasára szavaznék valamiféle homályos gyökerű kettős állampolgárság jogán.

El kéne már rugaszkodni ettől a nemzetállami delíriumtól, a Toldit szavaltató polgármesetereket el lehetne zavarni a sunyiba, és lehetne végre valami európai (de legalább eurokonform) identitást építgetni. A szomszédos államok egyoldalú pisztergálása helyett – amely nem mellesleg a hátron túli magyarokra üt vissza – végre olyan törvényeket kellene kitalálni, amelyek nem hasalnak embereset az első eu-bizottsági vizsgálaton, és amelyet nem érzéstelenítés nélkül kell kiherélni az utólag bekövetkező államközi egyeztetések alkalmával.

A határon túli magyaroknak meg meg kéne tanulni nemet mondani, ha ez tűnik szükségesnek – mert hát az ő érdekeik kétségkívül fontosak, és azt az alkotmány is – nagyon helyesen – garantálja, de azért tán azt se kéne sárba tiporni, amit a határon belüliek akarnak.

Ha már egyszer egy külön bejáratú népszavazást is rendeztünk már direkt erre a célra.