A magyar tüntetéseknek az esetek nagy részében nem az a lényegük, hogy a közvélemény figyelmét felhívva valamilyen problémára, könnybben lehessen eredményeket elérni, hanem az, hogy a tüntetők megmutathassák, milyen tökös gyerekek is ők tulajdonképpen.

A gazdatüntetés szervezői nem egyszerűen tárgyalni akarnak a kormánnyal; csicskáztatni akarják. Valószínűtlen, hogy bármely civilizált országban van olyan tüntető, amelyik nem eredménynek könyvelné el, hogy a földművelésügyi miniszter irodájában tárgyalhat a kérdésekről; nálunk viszont szerves része a célok elérésének, hogy a miniszter ott és akkor tárgyaljon, amikor ez a tüntetőknek jól esik.

Ennél talán csak az sajnálatosabb, hogy ugyanezt a stílust követi a kérdéses miniszter is: neki aztán végképp nem kellene, hogy leessen a gyűrű az ujjáról, nyugodtan átsétálhatott volna a kijelölt helyszínre; az, hogy így kényelmetlenebbül folynak a tárgyalások, nem az ő baja, pláne, hogy casus belliben aztán az ő keze is vastagon benne van: mert valahol tényleg röhej, ahogy nálunk az uniós pénzeket kezelik. Mintha csak púp lenne a bürokrácia hátán. Mindegy, mindentől függetlenül nem neki kellemetlen, ha egy-egy szükséges iratért mindig át kell szalajtania egy küldöncöt az irodájába, vagy ha egy szakértőjével telefonon kell egyeztetnie.

De hát nem csak a mezőgazdaságunk nem uniós színvonalú.