Ember legyen a talpán, aki átlát a magyar felsőoktatás zűrzavaros finanszírozási helyzetén. Először is, az intézmények aligha túlfinanszírozottak. A felsőoktatás és a K+F igen drága és költséges dolog, amin viszont rövid távon nagyon könnyű spórolni, ezért mindig innen vonják el a legtöbb pénzt, holott sokkal többet is fel lehetne ésszerűen használni. Ugyanakkor az intézmények egy része semmit sem tesz azért, hogy rossz helyzetén javítson. Sőt: gazdálkodásuk a legritkább esetben nevezhető ésszerűnek; úgy pazarolnak, hogy gyakorlatilag észre sem veszik. A rendszerből egyszerűen elfolyik a pénz.

Ha tényleg tudásalapú társadalmat építünk, akkor azokra a szolgáltatásokra, amiket egy egyetem nyújtani tudna, igenis lenne kereslet. Az egyetemek legnagyobb részének azonban nem nagyon akarózik kidugni a lábát az állami támogatás dunnája alól; magas szintű elitképzésről ábrándoznak, és várják, hogy a jó magyar szokások értelmében az utolsó pillanatban meginduljon a pénzáramlás a katasztrófa elkerülésére.

Szó se róla, eddig ez működött, újabban viszont nem működik. Ha valamelyik egyetem már nagyon nyafog, a minisztérium belengeti a miniszteri biztos lehetőségét, és csodák csodája, “nehezen ugyan”, de meg lehet oldani az anyagi nehézségeket.

Más felsőoktatási intézmények, mondjuk a Pécsi Tudományegyetem vagy a Nyíregyházi Főiskola mintha egy kicsit előrébb járna a többieknél; bevállalnak plusz terheket, hiteleket vesznek fel, és bíznak benne, hogy felsőfokú szakképzésből, felnőttképzésből, adott esetben ukrán nyelvű képzésből majd csak visszafizetik – és ha visszafizették, a felsőoktatási hallgatók egyre szűkülő piacán is komoly versenyelőnyt fognak jelenteni.

Persze azt a több mint ötszáz dolgozót, akit most elbocsátanak a Debreceni Egyetemről, ez aligha vigasztal. És oszoljon meg bárhogy is a felelősség a fenntartó állam és az intézmény között, ez a lépés aligha szolgálja a tudásalapú társadalom épülését.