A legfrissebb Heti Válaszban Rogán Antallal olvashatunk interjú több szempontból is tanulságos; részben tipikus terméke a jobboldalinak nevezett sajtónak, részben pedig sok mindent megtudhatunk a Fidesz második generációjának egyik vezéralakjáról.
Sajnálatos tény, hogy a Heti Válasz, amelyik a “mérsékelt” jelzőre tart számot, mindmáig képtelen volt normális viszonyt kialakítani a Fidesszel. Létrejöttének körülményei – a lap a piacon amúgy elképzelhetetlenül vaskos állami támogatással valósult meg – már önmagában is kötelezte volna erre; függetlenné válása ismét egy lehetőség lett volna azzal, hogy szakítson nyílt pártkötődéseivel. Ez persze a külső szemlélő számára már azért is nehéz, mert a Heti Válasz azon lapok között szerepel, amelyek előfizetésére Orbán Viktor aláírt levélben szólított fel. Sajnálatos módon a Rogán Antallal készített interjú semmivel sem jobb a jobboldali sajtó alákérdezős interjúinál. Leginkább talán a 168óra baloldali politikusokkal készített portréinterjúi jutnak róla az ember eszébe: leplezetlenül pártos és alázatos, ami nem feltétlenül ugyanaz, mintha egyszerűen csak udvarias és empatikus lenne.
Pedig az alany mindennek nevezhető, csak érdektelennek nem. Politikai karriere kezdete óta egy jellegzetes figurája a Fidesznek; nem tartozik ugyan a párt belső köreihez, de nap ügyekben gyakran halljuk nyilatkozni, illetve gyakori vendége a reggeli műsoroknak is.
Harminchárom évesen – ezt az interjúban maga is jelzi – tagadhatatlanul sokkal érettebb és komolyabban vehető jelenség, mint húszas éveiben volt; azóta a régi tűz egy kicsit kihunyt belőle, nyilatkozatai nem izzanak az ifjúi szenvedélytől. Az ember körülbelül így képzel egy egy átlagos politikust: viszonylag nyugodtan és higgadtan képes érvelni tíz mondatban mondjuk az Info Rádióban egy adott álláspont mellett. Az ember érti, hogy miről beszél, konkrétumokat hall, képes magát pozicionálni a megszólalóhoz képest.
Rogán Antal egyik sajátossága mintha az óvatosság lett volna: nyilatkozataira és személyes karrierjére ez egyaránt jellemző. Nem vállal el, csak olyan tisztségeket, amelyeket saját maga számára is megfelelőnek ítél; ez persze személyes teljesítményére is visszahat. Megszólalásaiban nem ellenfeleinek mindenáron való megsemmisítésére törekszik – a tényeket rendszerint igyekszik úgy visszaadni, hogy közben fenntartásainak hangoztatásával tudhatjuk meg valódi álláspontját. A hülyeségekre pedig valamiféle nagyon enyhén ironikus humorral próbál válaszolni; meg kell vallani, sokkal kellemesebb ez, mint a magyar politikusi nyilatkozatokban monoton ismétlődő “ostobaság”.
Azon emberek közé tartozik, akikről természetes módon vetődik fel a kérdés: adott esetben elképzelhető-e pártelnökként. (Az interjúnak egyébként ez az egyetlen valódi kérdése.) Valószínűleg nem. Adottságai valószínűleg sokkal alkalmasabbá teszik a stabil másodvonalbeli szerepre (különösen mondjuk a parlamenti munkában), mint erre komoly, karizmatikus egyéniséget igénylő, stratégiákat önállóan is meghatározni merő posztra. Rogán Antal a tipikus csapatjátékosnak tűnik; képes színvonalasan képviselni a közösségi döntéseket és komolyan hozzájárulni egy adott eredmény eléréséhez – nehéz viszont egy ünnepi megemlékezésen vezérszónokként elképzelni. Szerencsére úgy tűnik, ezzel ő maga is tisztában van.