Ügynöktörvény-mizériák

Érdekesen alakul az állambiztonsági iratok nyilvánosságáról szóló törvény tervezetének sorsa: a miniszterelnök szerint a törvénytervezet nem elég bátor, az adatvédelmi biztos szerint viszont túl bátor; annyira, hogy ha kell, az Alkotmánybírósághoz is fog fordulni a törvény megsemmisítése végett.

Persze az átlagpolgár annyira nem járatos az alkotmány finomságaiban, ugyanakkor az világosan érzékelhető, hogy a jelenlegi rendszer úgy rossz, ahogy van. Az állambiztonsági szervek működésével foglalkozó iratárak ma lényegében egyetlen célt szolgálnak: ha minden kötél szakad, amíg a kommunikációs csapat kitalál valami újat, lehet szabadon szórakozni egy politikus vagy közszereplő lejáratásával – legyen bármelyik politikai oldalon.

Ezen minden bizonnyal segítene, ha az iratokban való turkálás nem a politikusok privilégiuma lenne, hanem minden állampolgárnak lehetősége lenne rá – így talán az érintettek is kevésbé bíznának abban, hogy úgyse derül ki róluk semmi, amit a bíróság előtt bizonyítani lehetne; sőt, akár azt is letagadhatják, hogy közszereplők lennének. (Mint pl. Szita Károly, aki szóban ugyan ezt sose habozik elismerni, de a levéltárat erről valahogy vonakodik értesíteni.)

Az átvilágítás, mint kiderült, nem ért semmit. A médiumokat – egészen a legutolsó egyetemi kis újságig – átvilágították, az egyházakat pedig nem; mintha bizony azok nem rendelkeznének legalább akkora “véleményformáló erővel”. Aztán az is kiderült, hogy ez megint csak arra jó, hogy egy kicsivel tovább lehessen bujkálni az igazság elől: az átvilágítás végeztével minden III/II-es bizton lobogtathatta átvilágítási papírját. Ennyi erővel kutyája oltási bizonyítékát is lobogtathatná minden kedves kémelhárító, hiszen az átvilágítás III/III-as érintettséget vizsgálta.

Németországban egy percig nem volt kérdés, hogy a Stasi-múlttal való szembenézés lehetőségét meg kell adni a népnek. Nálunk ez valahogy nem megy olyan könnyen. Talán félünk attól, amit a tükör mutatna.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.